Az örömkönnyek csillámló selyemfüggönyt vontak a szemem elé. Emiatt csak fátyolosan látom, amint az én tüneményes kislányom tánca betölti Juliék nappaliját ezen a gyönyörű szentestén. Mozdulatai olyan kecsesek és lágyak, akár egy igazi balerinának. Nem hiába ő a legügyesebb táncos a csoportjában. Ebben a hófehér, tüllös ruhácskában, melynek elejét ezüstszínű strasszkövekből kirakott hópehely díszít, valamint a kontyba fogott éjfekete hajának köszönhetően, melyben minden egyes mozdulatával megcsillan a beletűzött hópihe formájú csat, olyan, akár a karácsony legszebb angyala.

Mindenki azt mondja, hogy Izabella az én kiköpött másom. Ezzel a kijelentéssel nem szállok vitába. Viszont fontos hozzátennem, hogy ezt a belőle áradó boldog ragyogást, valamint az önmagát biztonságban érző tiszta gyermeki lelkét a férjem, Jocó és én adtuk meg neki azáltal, hogy az iránta érzett határtalan szeretetünkkel egy védőburkot emeltünk köré. Én sosem tündököltem így, sőt sehogyan sem. Az anyám szemében én mindig is csak egy sáros folt voltam a frissen hullott havon. Vagy ami még találóbb: szerinte én voltam az a bizonyos sárga színű hó, amit, ha az emberek meglátnak a tökéletes tisztaságon, azonnal undorodva elhúzzák a szájukat.

Világéletemben azért hajtottam magam, hogy mielőbb kitörjek abból a nyomorúságos, életnek csúfolt megaláztatásból, amivel ő hosszú éveken át gyötört. A jogi egyetemen a legjobbak között is az első voltam. Néhány irigykedő liba arról pusmogott a hátam mögött, hogy vajon hány professzorral feküdtem le azért, hogy évfolyamelső legyek. Mindez lepergett rólam, mert tudtam, hogy az elért sikereimet csak és kizárólag az eszemnek, a kitartásomnak és a szorgalmamnak köszönhetem. Azaz önmagamnak.

Bár azt be kell vallanom, hogy az egyetem utolsó évében nekem a szex volt a legjobb stresszoldó. Olyan pasikkal álltam össze, akik hozzám hasonlóan szintén csak a testi örömöket keresték. Ha pedig bármelyikük is komolyabb szándékkal közeledni próbált hozzám, azt én egyetlen laza mozdulattal leráztam, mintha csak a hosszú, göndör hajamat dobnám hátra a vállamon. Persze azért nem volt túl sok srác az életemben. Azokkal, akikkel ágyba bújtam, még korántsem lehetett volna összeállítani egy focicsapatot. Egy kosaras bandát is épp csak, hogy kitettek.

Azt mondják, egy nő két dologért tesz meg bármit: azért, hogy ne legyen gyereke, és azért, hogy legyen. Úgy gondolom, nálam jobban kevesen tudják azt, hogy ez mekkora igazsággal bír. A terveim között sosem szerepelt a férj, nemhogy a gyerek. Nekem csak és kizárólag a karrier számított és a független élet. Jocó a semmiből robbant be az életembe, és azonnal levett a lábamról. Ami az én esetemben nagy szó, ugyanis a tűsarkú cipőimben is olyan stabilan állok vagy mozgok, hogy képes lennék gond nélkül végigcsinálni egy terepfutást. Jocó azonban aznap, amikor gyorshajtásért megállított, a büntetőcédulán kívül mást is adott nekem. Olyan dologgal ajándékozott meg, amit azelőtt soha egyetlen férfitől sem kaptam: őszintén érdeklődő és csodáló tekintetet, amely az ő mindig mosolygó és biztonságot sugárzó gyönyörű szemeiből áradt felém. Kezdetben rettegtem beletenni a szívemet ebbe a kapcsolatba. Féltem attól, hogy én, aki soha az életben még egy morzsányit sem kapott a szeretetből és a törődésből, mégis hogy adhatnék bármit is ennek a fantasztikus és jólelkű férfinak azon kívül, amim volt: az én önző és szeretni képtelen szívemet. De Juli, mint ahogy mindig tette, akkor is kihúzott engem a gödörből. Úgy fogalmazott, hogy Jocóval minket az ég egymásnak teremtett. Hát igen. A szent pár: József és Mária. Juli ezen kijelentésén jót nevettem és duzzogtam egyszerre, de a lelkem mélyén erősen reménykedtem abban, hogy igaza lesz. Most pedig itt ül mellettem a világ legcsodásabb férfija, aki már tizennégy éve a társam, a támaszom, a szerelmem, a mindenem.

Miközben mackós, mégis izmos testével átkarol, én a markáns és jóképű arcát szemlélem. Az ő szeme is csillog, amint élete legnagyobb büszkeségét figyeli. Elmosolyodom. Egy nőnek nincs nagyobb boldogság, mint azt látni, hogy a férje ekkora szeretettel van a gyermekük felé. Jocó észreveszi, hogy őt nézem és a szeme sarkából rám pillant. Összemosolygunk, majd amikor az álla alá fúrom a fejem, ő hosszú, gyengéd puszit lehel a halántékomra. Ismét Izabellát nézem, akiről néhány évvel korábban majdnem lemondtam. Ha aznap nincs mellettem Juli, akkor azt hiszem, megtettem volna.

Mint már említettem, Jocó minden tervemet felborította azzal, hogy a kedvességével és odaadó figyelmességével elérte, hogy a fejem búbjáig beleszeressek. Hamar összeházasodtunk, és ebben a tomboló szerelemben észrevétlenül furakodott a szívembe az anyaság iránti vágy. Az első pár hónapban még nem szenteltem figyelmet annak, hogy nem sikerül teherbe esnem. Vállat vonva azt mondtam, legalább van még időnk kiélvezni a kettesben töltött időt, melynek a napjai nevetésből és szerelemből álltak, az éjszakái pedig édes és mámoros szenvedélyből. De amikor eltelt több mint egy év, aggódni kezdtem. Én, aki mindig is hatalmas önbizalommal rendelkeztem – hisz’ Juli barátságán meg Jocó szerelmén kívül egyebem sem volt –, kezdtem attól rettegni, hogy mi van, ha képtelen vagyok teherbe esni. Ezzel Jocónak hatalmas csalódást okozok majd. Újabb hónapok teltek el, mire bátorságot gyűjtöttem és beszéltem erről a férjemnek. Jocó biztonságot adó erős karjaiba zárt és biztosított arról, hogy én gyerekkel vagy a nélkül is az élete legfontosabbja vagyok, és bárhogyan alakul a dolog, ő ugyanúgy szeret és kitart mellettem. Miután jól kisírtam magam a vállán, fehér pólóján nedves, fekete foltokat hagyva, ő azt mondta, hogy talán vele van a baj, és én miatta nem lehetek anya. Ezután ő sírt, és én vigasztaltam. Nem hittem volna, hogy történhet valami, ami még közelebb hoz minket egymáshoz. Nos, tévedtem. Ez volt az első ilyen eset, amit ezután jó néhány követett, melynek legtöbbjét a sikertelenség miatti fájdalom okozott.

Csak azok a nők tudják, min mentem keresztül azokban az években, akik átéltek hasonlókat. Azelőtt szeretettel voltam a testem felé, teljesen megéltem a nőiességem minden apró részletét, ám akkoriban gyűlölni kezdtem önmagam. Bárhogyan is harcoltam eme érzés ellen, utáltam a testem, amiért képtelen volt megtartani és babává nevelni magában egy magzatot. De még két sikertelen beültetés és három vetélés után is képes voltam tovább küzdeni. Jocó miatt. Az ő szerelme és támogatása adta nekem az erőt. Esténként, amikor lehunytam a szemem, őt láttam magam előtt, amint a mi gyönyörű kisbabánkat tartja a kezében. Bár fogytán volt az erőm, de ez a kép, amit a remény aranyszínű keretbe foglalt, segített, hogy ne adjam fel. Még.

Aztán történt valami. Ismét teherbe estem. Ahogy lassan, de egyre biztosabban közeledtük a bűvös tizenkettedik héthez, én úgy adtam át magam az óvatos és halvány örömnek. Azelőtt egyik terhességem sem élte túl a kilencedik hetet. Amikor pedig a tizenegy hetes magzatomra azt mondta az orvos, hogy „ez egy gyönyörű terhesség”, végre fellélegeztem. A vizsgálat utáni napon Juli nálam töltött néhány órát. Augusztus eleje volt, mi pedig a kertben ültünk és limonádét ittunk. Az ikreire a férje, Márk vigyázott, így végre nyugodtan tudtunk egy jót beszélgetni. Olyan igazi barátnőset, amire a négyéves ikrek – akiket egyébként mindig is rajongásig imádtam – gyakori jelenléte miatt ritkán került sor. Emlékszem, rég sütött olyan szikrázóan a nap, mint azon a délelőttön. A balkonládákban lévő virágaim is élénkebb színűvé váltak. Mosolygott az egész világ. Aztán jött egy szürke felhő, ami mindent tönkretett. Amikor elmentem a mosdóba, egy ijedt és dermesztően hangos sikítást hallottam, majd egy percen belül Juli ölelését éreztem magamon. Ő vitt be a kórházba, ő hívta fel Jocót és ő fogta a jéghideg kezem, amikor az orvos közölte, hogy nincs szívhang. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, elég. Nem bírom tovább. Nekem, a harcos amazonnak, aki soha semmit nem adott fel, aki mindig minden célját elérte, aki a környék legjobb ügyvédjeként úgy küzd az igazságért a tárgyalóteremben, akár egy oroszlán a vadonban, aki minden pert megnyer, be kellett látnom, hogy az életem legfontosabb csatájában veszítettem. Képtelen voltam győzedelmeskedni a testem felett.

Sosem voltam annyira szétcsúszva, mint akkor. De Juli velem volt, és nem hagyta, hogy belezuhanjak a fájdalmam feneketlen kútjába. Elkapott és visszarántott. Támogatásával, barátságával életet lehelt belém. Most már tudom, ha aznap nem ő van velem, én végleg feladom és örökre az elkeseredettség barlangjában maradok – egyedül. A Juliból áradó anyai energiák valahogy ismét segítettek talpra állni és tovább küzdeni. Az ember bármire képes, az anyák pedig a csodákra is. Én pedig tudtam, hogy lélekben már rég anya vagyok, gyermek nélkül. Ezért a szívemre hallgattam, amely azt súgta, ha hagyom magam belefulladni a depresszióba, akkor nincs esélyem arra, hogy valaha is babám szülessen. Így összetörten, megsemmisülve, de ismét felálltam.

Sosem foglalkoztatott különösebben a spiritualitás meg az egyéb maszlagok, mint például az égi jelek vagy az angyali segítség. Nem hittem benne, sőt hülyeségnek tartottam, puszta átverésnek és önámításnak. Ha mindazt, ami abban a pár rövid hétben történt velem, valaki más meséli nekem, gondolkodás nélkül és a legnagyobb élvezettel a képébe nevettem volna. De mivel én éltem át azokat a furcsa, megmagyarázhatatlan dolgokat, így kezdtem elbizonytalanodni korábbi szemléletemben. Történt ugyanis, hogy néhány hónappal később, nem sokkal karácsony előtt egy szombat este Jocó moziba vitt, majd vacsorázni a Szitakötőbe. Aznap látszólag minden ugyanolyan volt, mint mindig, de a lelkem egy általam erősen elnyomott része azt sugallta, hogy valami megváltozott. Magam sem tudtam mi az, ezért ráfogtam a közeledő ünnep hangulatára. Hazafelé tartottunk az étteremből, amikor egyszer csak a szemem elé került egy óriási reklámplakát. Azóta sem tudom, mit hirdetett, ám a látványát, amíg élek, nem felejtem el. Egy tüneményes, nevetős kisbabát ábrázolt a kép, akinek ragyogó szemei akár a smaragd, úgy csillogtak. Szinte világítottak a késő este sötétjében. Mindez a másodperc töredéke alatt játszódott le, én pedig magam sem tudom miért, de megborzongtam. Önmagam számára is szánalmasnak tűnt, de olyan érzés kerített hatalmába, mintha Jocón és rajtam kívül még valaki lett volna az autóban. És ennek a láthatatlan valaminek a jelenléte különösen megnyugtató volt. Amint elhagytuk a belvárost, havazni kezdett: száz meg száz apró hópehely csapódott neki a szélvédőnek. Felnevettem, mert csodálatos látvány volt. Mintha egy kislány megfújta volna a világ leghatalmasabb pitypangját, melynek apró pihéi mind felénk szállnak, majd beterítik az egész világot. Miután hazaértünk, képtelen voltam elaludni, mert még órákkal később is hatással volt rám ez az élmény.

Karácsony reggelén eszembe jutott, hogy öt napja meg kellett volna jönnie. A remény halvány szikrájával a szívemben beszaladtam a fürdőbe és megcsináltam egy tesztet. Az utolsó darabot vettem ki a szekrényből. Elvégeztem, ahogy kell és vártam. A szívem a fülemben dobolt, miközben a másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak. Amikor egy örökkévalóság után végre letelt a megadott idő, félve pillantottam rá a vékonyka kis lapocskára. Ami ugyanolyan üres és néma volt, mint pár perccel korábban. „Képtelen vagy teherbe esni!” Ezt vágta a képembe ez a darab műanyag, amely óriási hatalommal bír: sorsokat, életeket képes megváltoztatni. A remény apró lángja azonnal kihunyt, és a szívemben ismét a sötétség uralkodott. Mérgemben a szemetes felé dobtam a tesztet, majd a fejemet felszegve a konyhába vonultam, hogy elkészítsem az ünnepi vacsorát. Minden dühömet a pulton heverő kacsán töltöttem ki, amit – szó szerint – aprólékosan felvágtam és előkészítettem a sütéshez.

A vacsora még így is mennyei lett, amit Jocóval kettesben költöttünk el. Igyekeztem leplezni a rossz hangulatomat, mert nem akartam elárulni a morcosságom valódi okát. Inkább a szokásos női problémával álltam elő: fáj a fejem. Jocó azonban a megszokottól jóval feldobottabb volt: viccelődött, nevetgélt, bókolt, udvarolt. De az is lehet, hogy csak az én rosszkedvem nagyította fel az ő szokásos viselkedését, amely szöges ellentétben állt az én lelki világommal. De még a sivár és csalódott önsajnálatom függönyén át is észrevettem, hogy a férjemmel történt valami.

Miután elfogyasztottuk a kacsasült javát, kézen fogott és a nappalinkban álló, mennyezetig érő karácsonyfához vezetett. A pazar pompában ragyogó fa alatt sok-sok ajándék hevert, amiket Jocó szüleinek, Julinak, Márknak és az ikreknek szántunk. Meg persze egymásnak. Jocó régóta vágyott valamiféle szerszámra, amihez én egyáltalán nem értek. Ezért Márkhoz fordultam, és a segítségével megvettem neki a legprofibb típust. Miközben Jocó letérdelt a csomaghalom mellé és engem is magával húzott a puha szőnyegre, enyhülni kezdett a szívemet szorongató csalódás. Helyét átvette az izgalom: alig vártam, hogy a szerelmem kinyissa az ajándékát, én pedig láthassam a boldogságát. Már épp oda akartam neki adni, amikor megelőzött. Egy apró, hófehér csomagot nyújtott felém. Kíváncsian rámosolyogtam, kedves szemében pajkosság fénye csillogott. Amikor kibontottam és megláttam, mit rejt a dobozka, először nem értettem a dolgot. Összeráncolt szemöldökkel meredtem Jocóra, akinek még szikrázóbban ragyogott a szeme.

– Jocó, én ezt nem értem. – Alig tudtam megszólalni, ami egyáltalán nem jellemző rám. – Honnan… Honnan szedted ezt? – Olyan vigyázva és óvatosan tartottam a kezemben a pozitív terhességi tesztet, mintha az egy kisbaba lenne.

– Ma délután találtam a fürdőszobai szemetes mellett – válaszolta, és értetlen képemet látva elnevette magát.

– De az negatív volt.

– Nem vártál vele eleget. Nézd! – a kézfejem alá nyúlt, hogy biztos érintésével stabilizálja a kezem remegését, majd gyengéden megszorította. – Nézd, Ria! Két csík van rajta. Kisbabánk lesz! – suttogta, és a gyönyörű szavait átnedvesítették a könnyei.

Zokogva borultam a férjem nyakába. Öleltem, csókoltam, és mindenemmel imádtam. Az újabb csalódástól való félelem már a szívem ajtaján kopogtatott, de ezúttal nem engedtem be. Mert legbelül azt éreztem, hogy most tényleg lesz egy kisbabánk. Életünk legszebb ajándéka végre megérkezett hozzánk.

Ezután egy héten keresztül minden éjjel megjelent az álmaimban a smaragdszemű kisbaba, és azt mondta, ne aggódjak, mert minden rendben lesz. Hittem neki, ahogy azóta is hiszek a magasabb energiákban. Bár ezt soha, senkinek nem vallanám be, még Julinak sem. Hű maradok önmagamhoz, és ha bárkivel is felmerül ez a téma, én elütöm egy gúnyos megjegyzéssel, amin csak én nevetek hangosan. De már nem szívből. Hisz magam is megtapasztaltam a csodát.

Az álombabának igaza volt, a terhességem mind a kilenc hónapja áldott tökéletességben telt. Izabella egy forró, augusztusi estén jött világra, miközben minden maradék erőmmel Jocó kezét szorítottam. Életem legszebb pillanata volt, amikor ezt a fekete hajú, zöldszemű törékeny csöppséget a mellkasomra fektették, miközben az imádott férjem nyirkos homlokomat simogatta.

Amikor pár évvel később az óvoda kapujában Izabellát vártam, hogy elmesélje nekem az első napját, már meg sem lepődtem azon, amikor örömmel elújságolta, hogy az óvodai jele az ajándékcsomag.

A kanapén ülve bal kezemmel Juli jobbját keresem, és a köztünk lévő üres térben ujjainkat egymásba fűzzük. Ránézek az én gyönyörű barátnőmre, akivel ötéves korunk óta elválaszthatatlanok vagyunk, akiért tényleg bármit megtennék. Az életem során kevés embert zártam a szívembe, és ők most mind ebben a szobában vannak. Értük azonban tűzbe mennék. Juli felém néz és az egymásnak küldött mosolyunkban minden gondolatunk, minden szeretetünk benne van. Őt is meghatja ez az ünnepi pillanat, amit az ő csodaszép lánya, Zoé éneke és Izabella tánca okoz nekünk.

A Jocóval való megismerkedésem előtt nem voltam sem érzelgős, sem sírós. Nem mutattam ki az érzéseimet, csak néha, Juli előtt. Még ma is gyakran bújok az élcelődő poénjaim mögé. De valahol ez is én vagyok, és ezek az emberek, akik itt ma szenteste körülvesznek, mind tudják ezt, elfogadnak, sőt ilyennek szeretnek. Jocó szerelme és Izabella érkezése tanított meg arra, hogyan fejezzem ki az érzéseimet. Gyermekkoromban engem Julin és az ő szülein kívül senki sem szeretett, és épp emiatt lettem én a legszeretőbb szívű édesanya. Mert a legszebb karácsonyfa is a ráakasztott fényfüzértől pompázik. Egy szép nő, egy gyönyörű gyermek is csak akkor ragyog, ha szeretik. Én már csak tudom. Jocó életének esti égboltján mi vagyunk Izabellával a két legfényesebb csillag. Ők ketten a legnagyobb ajándékot adták nekem: önmagukat. Mi hárman vagyunk az egész világ.