A buszon zsibongó diáksereg még csak véletlenül se figyelt oda az osztályfőnök intelmeire. Én is csak azért hallgattam, mert ha az éppen mellettem ülő és hevesen öklendező Istire nézek, akkor nagy valószínűséggel pont úgy, mint ő, bezöldülve, egyik kezemmel a busz ülését, a másikkal egy zacskót markolászva próbálnám másodszor is leküzdeni ugyanazt a menzás brokkoli krémlevest, amit aznap kaptunk ebédre.

– Csak alkoholmentes puncsot fogyaszthattok! – kiabálta túl a busz, a fejünk felett süvítő fűtés, Bécs belvárosának és vagy hatvan gyerek zaját az osztályfőnök.

A mondandója sokkolta a tömeget, mert az éterben – felszállásunk óta először – nem kétértelmű viccek, hiéna nevetések és vagy igazi, vagy színlelt finghangok terjedtek, hanem a síri csönd kísérteties foszlányai. Persze az egész alig néhány másodpercig tartott, mert utána mindenki egyszerre hördült fel.

– Reggel láttátok, hogy Márton tanár úr hozott magával egy alkoholszondát is, úgyhogy ne próbálkozzatok!

Végül egy oroszlánfalka elől menekülő gnúcsorda intelligenciájával letódultunk a buszról, egyenesen a bécsi adventi vásár színes, fényes, illatos és zsúfolt forgatagába. A Városháza kivilágított tornyai az árusok fölé magasodtak, a fákon hatalmas hópelyhek és csillagok világítottak. A tér közepén álló karácsonyfa milliónyi apró fénye, mint csillagok az égen, úgy szikráztak. Vagy egy órán keresztül a standok között bóklásztam. Egyik finom illattól a másikig haladtam. Nem tudtam eldönteni, hogy azért fájnak a lábujjaim, mert sokat gyalogoltam, vagy azért, mert kezdtek lefagyni a mínusz tíz fokban. Kínos lett volna ajándékok helyett fagyási sérülésekkel hazatérni, ezért besorakoztam az egyik puncsos standhoz, és silány német tudásommal kértem egy gyerekpuncsot.

– Márton tanár úrnak nincs is alkoholszondája – bukkant fel mellettem hirtelen Isti. Meglepő, de annak, ha az ember megijed, vannak jótékony hatásai is. Attól eltekintve, hogy a sikításom miatt mindenki idiótának nézett, legalább a pulzusom olyannyira felszaladt, hogy izzadni kezdtem.

– Isti! – ripakodtam rá, miután a forró bögrémet szorongatva igyekeztem olyan helyet keresni, ahol kevésbé éreztem magam heringnek. – A frászt hoztad rám! És mégis honnan vetted, hogy Mártonnak nincs szondája?

Isti hanyagul megvonta a vállát. Arca már elveszítette zöld árnyalatát, de a szája sarka tisztára csokis volt.

– A buszon végig arról vitatkozott az ofővel, vajon észrevettük-e, hogy reggel nem is egy alkoholszondát, hanem a légkondija távirányítóját lóbálta.

– Nekem mindegy, mert úgyse vettem volna alkoholos puncsot. Kikészíti a gyomrom.

– Nekem már a sima buszozástól is végem van, úgyhogy az alkoholnak beláthatatlan következményei lennének. Igazából nem is akartam jönni, csak a szüleim szerint többet kéne korombeliekkel szórakoznom. És te, Hajni, miért iratkoztál fel erre a kis kiruccanásra?

– Karácsonyi fotókat akartam készíteni.

– A sapkád alatt is látom, hogy a két világosbarna copfod ugyanúgy a helyén van, de a fényképezőgéped, ami legalább annyira a tartozékod, mint a hajad, hiányzik.

Isti, aki évfolyamunk legkisebb és legfurcsább diákja volt, felvont szemöldökkel nézett fel rám. Ez a teljes igazság beismerésére késztetett.

– Engem is ki akartak robbantani otthonról, mert anyám szerint nem egészséges állandóan a fényképezőgépemmel meg a fotóimmal vacakolnom. El se hozhattam a gépemet.

– Tragédia. De nem akkora, hogy tavaly sokkal csokisabb volt a forró csoki.

– Olyanok vagyunk, mint két nyugdíjas – jegyeztem meg két korty puncs között.

– Mit szólnál, ha keresnénk valami olyan helyet, ahol ez a két nyugdíjas kicsit kiolvadhat?

Annak ellenére, hogy valószínűleg ez volt a leghosszabb párbeszédem Istivel, gondolkodás nélkül követtem a tömegen keresztül. Hamarosan magunk mögött hagytuk a vásárt, és egy kis olasz étterem előtt álltunk. Még zárva volt, de a kirakatában egy hatalmas Mikulás pizzát tartott a kezében, a lába mellett heverő zsákból stanglik, paradicsomok és mozzarellagolyók kandikáltak ki. Körülötte a karácsonyi égősor stroboszkóp szerűen hasította szét az utcára telepedő sötétséget.

– Ennek a Mikulásnak a Ludwig Múzeumban lenne a helye – füttyentette Isti.

Nevetve bólintottam.

Ahogy a Mikulásban gyönyörködtünk, az étterem ajtaja csilingelve kinyílt, és egy hóemberes pulóvert viselő kínai bácsi lépett ki rajta. Németül szólított meg minket.

– Te értetted, mit mondott? – súgtam Istinek.

– Sajnos a német tudásom annyiban kimerül, hogy schmeckt der fisch.

– Az meg mit jelent?

– Hogy ízlik-e a hal.

– Ezzel nem sokra megyünk.

Kiderült, nem is kellett nyelvtudás ahhoz, hogy lássa rajtunk, átfagytunk, fáradtak voltunk és úgy összességében a kipusztulás szélén táncikáltunk. Betessékelt az étterembe, ahol egy asztalhoz vezetett minket, amin hatalmas kupac színes papír állt. A bácsi elvett egyet, aztán precíz mozdulatokkal csillagot hajtogatott belőle. Isti követte a példáját, mire a bácsi mosolyogva elkérte tőle a kész remekművet, cérnára fűzte és az étterem mennyezetén futó gerendák egyikére akasztotta.

– Hűha! – ámuldoztam. – Még elég sok csillag kell.

A bácsi, mintha értette volna, mit mondok, elém csúsztatott egy mélylila papírt. Isti lassabb mozdulatait tanulmányozva nekiveselkedtem a hajtogatásnak. Az én csillagaim nem lettek olyan szépek, mint az övéik, de azért felkerültek a magasba.

– Tudod – lesett fel Isti a készülő csillaga fölül –, nem is olyan rossz korombeliekkel lógni.

– A bácsi nem éppen tini.

– Lefogadom, hogy lélekben annak érzi magát.

A bácsira lestem, aki a Last Christmas-t énekelve az étterem pultja mögött matatott.

Amikor elősasszézott, elpakolta a színes papírokat, majd egy kancsó teát és két paradicsomos

szendvicset tett le elénk. Ránk mosolygott.

– Guten Appetit! – mondott végre valami olyat, amit Istivel megértettünk.

Végül annyira belefeledkeztünk a csillagokba, a szendvicsekbe, a lábujjaink és az arcunk kiolvadásába és a kirakat villogásába, hogy majdnem lekéstük a buszt. Sietve, keverve a magyart, az angolt, a németet, ami akár kínainak is hangozhatott, elbúcsúztunk a bácsitól, és éppen időben értünk a megbeszélt helyre.

Miközben Bécs utolsó fényei is csupán különösen derengő, megfoghatatlan mélytengeri halaknak tűntek a busz ablakain túl, Isti ismét bezöldült.

– Olyan vagy, mint a Grincs – lapogattam meg a hátát, mire nyöszörögve nevetett. Hazafelé sikerült megállapítanom, hogy minél többet nevetett, annál kevésbé volt hányingere. Aztán, amikor teljesen elmúlt, a vállamra pottyantotta a fejét, és halkan hortyogva elaludt.

A kabátom zsebébe nyúltam, hogy előhalásszam a telefonomat. A készülék mellett azonban valami más is a kezembe akadt. Egy polaroid fénykép rólam és Istiről, ahogy teával koccintunk abban a bécsi olasz étteremben, amiben egy kínai bácsi papírcsillagokat hajtogatott. A sutyiban kattintott fotóra aranyozott tollal apró, csálé csillagokat firkantott körénk. A szám mosolyra húzódott. Egy igen rejtélyes, de igazi karácsonyi csodát tartottam a kezemben. Azért nem volt olyan rossz ötlet anyától, hogy elküldött az adventi vásárra.