– A mait kinyitottad már? – kukkant be anya a szobába.

– Még nem – mormolom.

– Na, akkor gyerünk! El ne maradjon!

Jaj, ne már!

Elfojtok egy türelmetlen sóhajt, miközben lemászok az ágyról. Nem tudom, anyu miért erőlteti még mindig ezt az idétlenséget. Nem vagyok már dedós, hogy az ezer éves, gyerekkora óta becsben őrzött, saját kezűleg készített adventi kalendárium zsákjait bontogassam. Egyrészt ciki, másrészt… az, amit igazán szeretnék, úgyse lesz soha az ajándékok között.

Kelletlenül leakasztom az 5-ös zsákot a piros kartonról.

– Megvan? – mosolyog anya.

– Meg. – Csigalassan bontogatni kezdem a masnit. Utálom ezt a pillanatot. Nem akarom elrontani anya örömét. Tudom, hogy igyekszik és kárpótolni akar. Jóvátenni, meg nem történtté tenni… pedig nem az ő hibája, hogy apu pont karácsonykor lépett le.

A zsákban egy idétlen rénszarvasos felső lapul, megrándul az arcom, amikor meglátom.

– Magamnak is vettem egyet – mondja anyu. Óvatos. Bizakodó. Utálom összetörni benne a reményt, de ez… – Gondoltam, felvehetnénk, amikor a nagyiékhoz megyünk ebédre…

– Ne már! – nyomom a kezébe a felsőt. Elegem van az egészből. – Nem akarok hülye pulcsit, se bejglit, se karácsonyfát. Nem akarok a nagyiékhoz utazni és tettetni, hogy… minden oké. És nem akarok több zsákot nyitni. Mert egyikben sem az van, amit… – Elcsuklik a hangom.

– Ezt már megbeszéltük, kicsim. Apádat és a… kutyát is… – Anya szelíden néz rám, és ettől még szégyenteljesebbnek érzem a kirohanásomat. – Nincs időnk egy állatra. Én dolgozom, te reggeltől estig a gimiben vagy, szakkörözöl, felvételire készülsz, edzeni jársz…

– Ez csak duma! – csattanok fel. Semmi kedvem végighallgatni a litániáját ezredszer is. Úgyse tud meggyőzni. – Nem te mondod mindig, hogy arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen?

– Ez… nem ilyen egyszerű…

– Na, persze. – Nem anyut akarom büntetni, egyszerűen elegem van az egész erőltetett karácsonyi készülődésből, a kettesben eltöltött karácsonyi vacsorából, a kötelezően megnézendő Reszkessetek betörőkből, a töltött káposztából, a feldíszített lakásból és… apu hiányából.

­­­***

Persze a következő napokban úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Kinyitok pár újabb zsákot – könyv, színházjegy, bonbon és körömlakk lapulnak bennük –, segítek felrakni az ezredik fényfüzért a nappaliban, és lenyelem a véleményem, amikor anyu hazahoz egy grincsfát, amit állítólag az egyik munkatársától kapott. Nem kérdezem, hogy Pali bától való-e az idétlen dísz, mert nem érdekel. Vagyis, de, mindennél jobban szeretném tudni, Pali bá tényleg odavan-e anyuért, ahogy én gondolom, de nincs erőm megkérdezni. Nem számít. Anyunak is joga lenne továbblépni, miután annak idején apu elhagyta egy másik nőért, de úgy tűnik, ő ugyanúgy leragadt a régi karácsonyoknál, mint én. Amikor még hárman voltunk egy család.

***

A nagyiéktól csak degeszre tömött hassal lehet eljönni. Papa húslevest készített, mama négyféle másodikat és még gesztenytortát is sütött. A kályha mellett ülök, ami ontja magából a meleget, és Pedrót, a zsemleszínű keveréket simogatom. Papáék kutyája, ősöreg, félvak és félsüket, jobbára a fekhelyén pihenget.

Ha anyu engedné végre, hogy otthon is legyen egy kutyánk, valami virgonc, fiatalt szeretnék, akivel lehet nagyokat sétálni és kirándulni. Vagy egy olyat, akivel járhatnék kutyasuliba. Vagy… tök mindegy, jó lenne egy öreg is. De anyu mindig azzal jön, hogy nem lenne rá időnk, se energiánk, néha azt is bedobja, hogy a kutyatartás költséges, máskor olyan kibúvókat sorol, hogy ha a kutya sokat lenne egyedül és egész nap utánunk tutulna, akkor mit szólnának a szomszédok. Pont nem érdekelne. Azt is túléltük, amikor apu miatt súgtak össze a hátunk mögött.

– Két ünnep között be kell mennem, bevállaltam az ügyeletet, hogy szilveszterkor otthon lehessek. – Anyu segít a mamának leszedni az asztalt.

– Miért nem mész inkább valami jó kis buliba, kislányom? Például azzal a kollégáddal. Hogy is hívják? Dani?

Anyu tekintete felém villan. A kezem megáll Pedro szőre között.

– Pali – mondom halkan, és összeszorult szívvel figyelem, hogy anyu lesüti a szemét.

***

Négy kilométeren keresztül hallgatunk, csak a motor duruzsolása hallatszik az utastérben. Az ülésfűtés melegíti a fenekem, de a szívemet uraló jeges haragot nem tudja megolvasztani. Fogalmam sincs, honnan keletkezik bennem ennyi indulat – bár a pszichodoki szerint ez természetes, még csak egy év telt el azóta, hogy apu lelépett és itt hagyott minket, mint valami szemetet –, de hogy tele vagyok vele, azt biztosan érzem.

– Nincs… köztünk semmi – szólal meg anyu, miután elhagyjuk a várostáblát.

– Jaj, ezt ne már! – sziszegem.

Az a legrosszabb, hogy nem tudom, miért vagyok dühös. Néha – sőt, nagyon sokszor – azt kívánom, anyu lépjen túl apun, máskor meg, ha elképzelem, hogy valaki más ül le velünk vacsorázni, felfordul a gyomrom.

– Pedig ezt meg kéne beszélnünk…

– Nem! – kiáltok rá. – Elegem van a hülye megbeszélésből! – Elcsuklik a hangom, de nagyot nyelek és elszántan folytatom. – Sőt, az összes idióta módszerből! A „tegyünk úgy, mintha minden a régi lenne” szarságból! Mert semmi sincs rendben. Apu már sose jön vissza, te összejössz ezzel a Palival, nekem meg… nekem meg nem lehet kutyám, senki, akivel…

– Kicsim… – Anyu felém fordul, a szeme könnyes.

Aztán olyan hirtelen történik minden, hogy valójában fel sem fogom. Valaminek nekimegyünk talán, mert koppanó hangot hallok. Anyu visszafordul az út felé és a fékbe tapos. A biztonsági öv a mellkasomba vág, ahogy a fékezés erejétől előrebukok. A szívem kalapál, a torkom összeszorul. Anyu hangosan zihál.

– Elütöttünk… egy rókát… – nyöszörgi.

Kibámulok a szélvédőn. Sűrű, fekete sötétség vesz minket körbe, az autó reflektorainak fényében csak szállongó hópelyhek látszanak, és valami vöröses szőrkupac az út szélén.

Atyaég!

– Jól vagy? – fordul felém anyu. Kiköti a biztonsági övét, hozzám hajol és alaposan végigtapogat. Hideg a keze, mégis jólesik az érintése.

– Aha. Él még?

– Nem tudom.  – A hangjából süt a kétségbeesés. Semmi más nem hiányzott, csak ez… Anyu sose bocsájtja meg magának, ha megölt egy állatot.

***

Nem róka, hanem egy kutya. Akita vagy mi, nem jut eszembe a másik japán fajta, annyira ijedt vagyok. Nem véres, és lélegzik, az orrából kiáramló levegő párája körülötte kering.

– Most… mit csináljunk? – néz rám anyu. Teljesen tanácstalannak tűnik, ettől eláll a lélegzetem. Sosem hittem, hogy ő is lehet kétségbeesett. Most, a kavargó hóesésben az út szélén állva, egy sérült kutya mellett ácsorogva döbbenek rá, hogy anyu ugyanolyan sebezhető, mint én. Elszorul a torkom a felismeréstől.

– Tegyük be a kocsiba és vigyük el orvoshoz – javasolom halkan, hevesen dobogó szívvel.

Anyu rám villant egy rövid, hálás mosolyt, és ettől valahogy kevésbé érzem a hideget.

***

A kutya egy shiba inu, és lövésünk sincs, ki lehet a gazdája, mert nincs benne chip. A kopasz, szemüveges doki, aki megvizsgálta, azt mondja, agyrázkódása lehet, de ezt leszámítva makkegészséges, szóval, simán felépül.

– Mi legyen vele? – kérdezi, miután beköt neki egy infúziót.

Visszafojtott lélegzettel nézek anyura.

– Hát, gondolom, hazavisszük, amíg nem lesz meg a gazdája… – feleli halkan anyu.

Akkorát dobban a szívem, hogy tuti Kínában is meghallják.

***

Beállunk napi négy sétára. A kutyát kiviszem reggel, suliba indulás előtt, aztán amikor hazajövök, majd kora este, és még egyszer lefekvés előtt. Teljesen szobatiszta, nem rág, nem rombol a lakásban. És legfőképp nem tutul, szóval, anyu aggodalma, hogy a szomszédok feljelentek mindet csendháborítás miatt, alábbhagy.

Mindenfelé kiposztoljuk, anyu visszamegy a nagyiékhoz és körbeplakátolja a környéket, hogy találtunk egy kutyát, az eredeti gazdáját keressük. Valójában csak ő keresi, én pont az ellenkezőjét remélem. Mert ezt a kutyát nem lehet nem szeretni. Biztos, hogy bármilyen kutyát nagyon hamar megszerettem volna, de ő valahogy… amikor mellette ülök, dús, selymes szőrét simogatom, beszívom az illatát és a fejéhez hajtom a fejem, úgy érzem, a szívünk együtt dobban. És először érzem, hogy a nyugtalanság, ami apu elköltözésével tanyát vert bennem, elcsitul.

***

Újabb és újabb zsákokat nyitok, december 16., december 20., december 23., és máris itt a Szenteste. A kutya még nálunk, nem bontja le a feldíszített fát, viszont egyre többet gondolkodom azon, kéne neki valami név. De mégse adok neki, mert ha jelentkeznek érte, és elviszik haza… minek elnevezni valakit, aki nem maradhat a tiéd, nem igaz?

Apu képeslapját olvasatlanul a kukába dobom, és hogy ne anyun töltsem ki a mérgemet, ami elönt a postaláda nyitás után, leviszem a kutyát egy plusz körre. Nagyot sétálunk, figyelem, ahogy fehér végű, bojtos farka lengedez, miközben mindent megszaglászik, és csökken a mellkasomat feszítő nyomás.

Anyu nem hallja, amikor megjövünk, mert éppen telefonál.

– Ez biztos, ugye?  – kérdezi épp. – Csak mert, ha… ha a rokonai igényt tartanának a kutyára… Senki?… A fia se?… De beszéltél is velük?… Ja, értem… Jó, mindenképpen… Igen, köszönöm! Nem, még nem beszéltünk erről… Jaj, dehogy… Itt a helyi menhely, de… Felhívom majd őket… Persze, meglátjuk… Jó… Szia, anya!

Az ajtónak dőlök, miközben a kutyára bámulok. Hát, ennyi volt. Ha jól értem, nincs gazdája, de mégse marad az enyém. Megszokhattam volna, hogy a jó dolgok előbb-utóbb véget érnek. Apu és hogy egy család vagyunk. A kutya, akinek selymes a bundája és akinek olyan az arca, hogy úgy tűnik, mintha mindig mosolyogna. Nem érdemes megszeretni valakit, mert karácsony ide vagy oda, a szeretet sokszor véges.

***

– A mait kinyitottad már? – kérdezi anyu este. Valami idióta karácsonyi film megy a tévében, de egyikünk se nézi.

– Nem – pillantok rá. A lábamnál elnyúlt kutyát simogatom. – És nem is fogom. Nem érdekel.

Megrándul az arca.

– Ezt az egyet még bontsd ki! Kérlek!

Talán a kérlelő hangja hat rám, talán az, hogy mégis csak Szenteste van, és jobb a zsák nyitásával szórakozni, mint azon gondolkodni, mit csinálhat most apu. Lassan felállok, az adventi kalendáriumhoz megyek és leveszem a 24-es zsákot. Nem találgatom, mi van benne, bár érzem, hogy valami lapos, vékony dolog lehet.

– Tudom, hogy csak az én kedvemért nyitogattál nap mint nap – mondja anyu halkan, miközben bontogatni kezdem a szalagot. – És azt is tudom, vagyis nem… csak sejtem, mennyire nehéz lehet neked. Elképzelésem van csak arról, mennyi fájdalom lakozik még benned, kislányom, de… remélem, egy kicsit könnyebb lesz ezután.

A 24-es zsákban egy oltási könyv lapul. A gazda nevénél az enyém szerepel. Anyura meredek, a kutyára, majd vissza a könyvre.

Hát ez?

– Ez? – nyögöm, de elcsuklik a hangom.

– A nagyi kiderítette, ki volt a gazdája. Meghalt a bácsi, és az örökösöknek nem kell a kutya. Tegnapelőtt, amíg a könyvtárban voltál, elvittem a kutyát, bechipeztettem és beoltattam. – Anyu lehajtja a fejét. – Nem tudtam, milyen nevet akarsz neki adni…

Hozzá lépek és átölelem. Nagyon fura, nem tettem ilyet már hónapok óta. Fogalmam sincs, miért, talán mert óvni akartam magam attól, hogy az érzelmeim elárasszanak. Mert akkor sebezhetővé válok. Olyanná, amilyen most vagyok. Kavarog bennem a megkönnyebbülés, az öröm és a meghatottság. És a szeretet. Hülye voltam, mert ez jó. Már nem is emlékeztem, hogy ennyire felemelő. Bőgnöm kell, és ijedten döbbenek rá, hogy anyu is sír, rázkódik a teste a karomban.

Sokáig állunk így. Ketten egy egészként.

– És eldöntötted már, mi lesz a neve? – kérdezi halkan egy idő múlva.

A kutyára nézek a válla fölött. A kutyámra.

– Igen – lehelem. – Foxy.