– A mindenit! – csapott a száraz fűz törzsére idősb Molnár László.

A balta félrement és beszorult, ráadásul egy forgács a szemébe pattant. Nagyot sóhajtva egyenesedett fel, hátrasimította ősz haját, benyúlt a kabátja zsebébe a cigarettáért, és rágyújtott. Mélyen leszívta a keserű füstöt, és magában újra káromkodott egyet. Nem csillapította mérgét a füst sem. Tekintette a Balaton sötétzöld vizére tapadt, a tó látványa mindig megnyugtatta.

Hetven nyarat élt meg itt Zamárdiban, de ilyet, mint az idei, még sohasem. A perzselő forróságot, vad viharokkal érkező felhőszakadások követték, majd amikor robogva tovatűntek, az újra szétterülő forróság minden vízcseppet eltüntetett. A Balaton sem volt olyan, mint lenni szokott. Ingadozott a víz szintje, szegény Kulcsár Dani nem győzte ki-be rakosgatni a nagyságosék lépcsőjét. Hiába mondta a fiúnak, hogy feleslegesen küszködik, úgysem jönnek le azok most Budáról. Nem is jöttek.

Csak az amerikai repülők, de azok szüntelen. Két gépet is látott pörögve, füstölve lezuhanni az endrédi határba. Az évek óta itt tartózkodó lengyel menekültek izgatott örömmel fogadták a gépeket. Az öreg Zbigniew, akivel Molnár jó barátságba került – félig meg is tanította őt magyarul –, vidáman veregette meg a vállát: Látyod végi lesz háború!

Molnár próbált bizakodni, miközben szíve belesajdult a gondolatba, hogy vajon az ő derék fiával mi van, merre lehet, hazatér-e valaha. A doni vereség óta nem jött hír felőle, és csak az éltette benne a reményt, hogy az asszony váltig állította: Érzem, hogy él még a Lacink valahol, és hazagyün egyszer, meglátja!

– A mindenit!

Szívta meg ismét a cigaretta csonkját, mielőtt a csizmája talpán elnyomta volna. Haza, de hova haza? Elkeseredetten nézte szemközt a tihanyi apátság tornyát, mintha onnan várna feleletet. Két hete jelent meg a faluban egy maroknyi felderítő orosz katona. Addig nem is hittek a ságvári sógornak, aki váltig állította, náluk már a határban bujkál az orosz sereg. Mit keresnének erre, míg Pesten vannak a németek? Az ember már nem is tudja mit higgyen, kitől féljen jobban a némettől vagy az orosztól, miközben itt marad közéjük szorulva, mint ebben a fűzben a balta.

– Laci bácsi! Laci bácsi!

– Itt vagyok, Isti! – kapta fel fejét az öreg, és aggódva figyelte a felé szaladó szomszéd gyereket. – Mi a baj?

– Juli néni üzeni, azonnal tessék hazamenni! – kiáltotta már messziről a fiú. – Azonnal, ne késlekedjen!

– Mi történt? Ég valami?

– Nem ég semmi, pakolni kell.

– Pakolni?

– Azt hát! Mennem kell, még a Pinizsi bácsinak is üzentek.

Molnár a legszívesebben megint káromkodott volna, de inkább belekapaszkodott a fejsze nyelébe és kiszabadította. Felmarkolta a lehasogatott gallyakat és amennyire csak tudott igyekezett haza. Az utcájukban már meglátta az ijedelem okát: a jegyző járt házról házra két orosz katonával, és bár nem vittek el semmit, kétségbeesést hagytak maguk után.

– Zsiga! – lépett a kapuján könyöklő szabóhoz. – Mi az ördög folyik itt?

– Kiürítik a falut, holnapra mindenünket össze kell pakolni, Endrédre kell mennünk, mert itt harcok lesznek.

– Akkor igazat mondott a plébános – bólintott Molnár.

Elkeseredésének ez volt a legfőbb oka: a vasárnapi istentiszteleten kihirdették készülniük kell a kiürítésre. Az asszony csak azon sopánkodott, hogy mi lesz, ha hazajön a Laci, és ők nem lesznek itten.

– Jaj, csakhogy már hazagyütt!

Fogadta férjét könnyeit törölgetve Somogyi Julianna, mikor a konyhába lépett. Molnár ledobta a gallyakat a masina mellé, a szögre akasztotta kabátját, és megmosta kezét a lavórban. Aztán megölelte a feleségét, mint ötven éve mindig, amikor hazaért.

– Nyugalom – csókolta meg az asszony homlokát, amit ma is éppolyan kedvesnek talált, mint az első alkalommal. – Mit mondtak?

– Holnap mindenkinek át kell mennie Endrédre.

– Már holnap?

– Igen. Akinek rokona van, annak oda.

– Értem. Ne aggódj, István öcsémnél jól elleszünk.

– De mi lesz ha…

– Nem lesz semmi baj, páran biztosan maradhatunk őrizni a házakat. Átlépek Gáborhoz, ő biztosan többet tud. Addig szedj össze mindent, amit gondolsz.

– A ruhákat már összekészítettem, az ágyneműt is. Nem tudom, edényt vigyek-e?

– Mindent, ami kedves csomagolj be, a katonák úgyis elvisznek mindent.

A kocsmába lépve heves vita fogadta.

– Hallottad, Laci? – kérdezte tőle dühösen Nagy Ferenc.

– Hallottam, hát.

– Én ugyan nem megyek sehova! Az én házamat nem hordják széjjel! – csapott az asztalra a vörös képű Nagy.

– Akkor majd leütik Feri bá’, mint a Hajnal gyereket – jegyezte meg Kovács Andris.

Hajnal Jóska dühödten védte volna egyetlen disznójukat, de az oroszok nem tágítottak, puskatussal elnémították, majd berontottak a házba is. Ki tudja, mi minden történik még, ha az öreg Hajnal nem lép be éppen akkor a kapun a helyparancsnokkal. Így csak a malacot vitték el, a Jóskának kitörött három foga, a felesége pedig ijedtében megszülte harmadik gyermeküket.

– Mit mondott a jegyző? Mi lesz a házakkal, amíg nem ér ide a front? – tért a lényegre mindjárt Molnár.

– A csendőrök vigyázzák – kiáltotta hátulról valaki.

– No hiszen, kecskére káposztát – horkant fel ismét Nagy.

Bármennyire nem kedvelték az örök kötekedő Nagy Ferencet, igazat kellett adniuk, ez valóban nem nagy védelem. Dühös mormogással helyeseltek mind, alig figyeltek fel a nyíló ajtóra, a jegyző úr csatlakozott hozzájuk.

– Magát az Isten küldte – adta át helyét az öreg Varga.

– Tudtam, hogy mind itt lesznek, ezért jöttem.

Minden szem a jegyzőre tapadt, mind azt kérdezte: Ugye mégsem kell mennünk?

– Kérem, ne tiltakozzanak. Nincs értelme. Nagy támadásra készülnek, a cél Budapest, amit a németek nemigen hagynak annyiban.

– Marhaság! – legyintett Nagy. – Csak rabolni akarnak.

– Van viszont egy jó hírem – a jegyző elengedte a füle mellett a cinikus megjegyzést. – Tizenkét férfi maradhat őrségben, védeni a házakat a fosztogatók ellen.

– Ellenük is? – szólt közbe valaki.

– Tudják azt maguk jól – nézett a jegyző az ősz hajú, cserzett arcú férfiakra. – Semmi összetűzés. Az endrédiek pedig szívesen látnak mindenkit, már készülnek fogadásunkra. Ott biztonságban leszünk. Gondoljanak bele, nem ki tudja hová űznek minket, hanem csak a szomszédba, legtöbbjük szülőfalujába.

– Ez az igazság, emberek – helyeselt Molnár immár nyugodtabban.

Mély csend lett. Mindenki mérlegelt, az idegszálakon átsuhantak az érvek és az ellenérvek. A háború eddig csak messzi dübörgés volt, távollévő, hazavárt fiakkal, szomszédokkal, és időnként egy-egy elesett katona halálhírével. A be nem fejezett háború elcsigázta az embereket, az egyre szaporodó rémes hírek pedig megkérgesítették a szíveket. 1944 adventjének harmadik hetében mindenki élni, túlélni akart.

– Akkor ki vállal őrséget? – kérdezte a jegyző, majd felírta a jelentkezők neveit.

– Mennyi időre kell elmennünk? – kérdezte Molnár.

– Erre senki se tudja a választ – nézett rá komoran a jegyző.

– Akkor váltásban osszon be mindenkit, amíg lehet.

– Rendben – a jegyző összecsukta noteszét –, igyunk arra, hogy mihamarabb mindannyian épségben visszatérhessünk!

– Egészségére! – emelték a poharakat, azután mindenki sietett készülni a másnapi útra.

Nem jött álom Molnár szemére, csak kínlódott, forgolódott, majd hajnali négykor, mint mindig, felkelt. Megmosdott, megborotválkozott, azután szótlanul megreggeliztek. Felsegítette feleségét a szekérre, kezébe adta az összekötött vászonneműt, felpakolta a baromfis ketrecet az öt tojó tyúkkal. Kulcsra zárta az ajtót, a kulcsot feltette a rejtekhelyre, a félfa feletti repedésbe, ott a Laci meg fogja találni. Maga mellé intette a Bodrit és becsukta a kiskaput, kicsit be is szorította nehogy a hó benyomhassa, amikor ráhalmozza a Balaton felől érkező jeges szél.

Az utcában már útra készen a szomszédok, ki szekérrel, ki gyalogosan, hátán, kezében batyukkal. Molnár felsegítette a szekérre a felesége mellé a két idős szomszédasszonyt, majd a menet elindult az országút felé. Sorra csatlakoztak a többi utcából, még a nyaralókból is. Egy helyen lövés dördült, veszekedés hangzott, de a menet rendben haladt Endréd felé.

Akinek rokona, ismerőse élt a dombok közt megbúvó kis faluban egyenesen hozzájuk ment, a többieket a parókián osztották be a szállásadójukhoz.

– Hát megjöttünk, édes öcsém! – köszönt Molnár a kapujában pipázó férfinak. – Nem öregedtél, mióta nem láttalak.

– Nem az ördögöt! – ölelte magához boldogan mankóján bicegve István a legidősebb bátyját. – Itt vannak ám Jani bátyámék is.

– Na, akkor már csak mi hiányoztunk a nyakatokra, fiam – ölelte meg nagy sóhajjal sógorát Molnárné.

– Ne mondjon már ilyeneket, Juli nene! Többen vagyunk, jobban telik majd a karácsony. Holnap Luca napja lesz, tudja, búzát vetünk. Meglátja, milyen jó lesz a jövő évi termés a Molnár földeken. Kerüljön beljebb, de mi kimegyünk Laci bátyámmal a szőlőbe.

– Nem ér rá holnap, öcsém? – kérdezte Molnár, de István tekintetét látva, szó nélkül indult utána. Összeszorult szívvel figyelte, milyen ügyesen siet előtte a kanyargós gyalogúton, ellőtt lábát a mankóval helyettesítve.

– Ne siess már annyira! Alig bírlak követni! – kiáltott utána, mikor a pincéjükhöz értek.

Kis idő kellett, míg szeme hozzászokott a pince homályához, és meglátta az előtte álló mosolygó férfit. Molnár László megtántorodva, könnyes szemmel zuhant az ölelésre kitárt erős karokba.

– Lacikám! Édes kisfiam! A mindenit!