A hókristály megült az orra hegyén, fél szemmel tisztán kivette a szabályos alakját. Aztán a szempilláira hullott kettő, és ezeket felnagyítva látta, mint a mikroszkóp alatt. Csupa éles tüske, mégis puha. Pislogott néhányat, és már csak a hópelyhek hátrahagyott szeretetét érezte lecsorogni hideg arcán.

A legmesszebb siklott a szánjuk. Gyerekricsaj kísérte őket a nagy dombról le a völgybe, onnan félig fel a kis dombra. A bátyja büszkén húzta fel a kiindulópontra, azt se bánta, hogy ő a kékre festett léceken fekszik nehezékként. A hó hatalmas pelyhekben hullott az arcára, bordó kabátjának színét befedte, mire felértek a dombra. Ott felült a szánon, talpát megtámasztotta a vasvázon, és kipirult arccal, dobogó szívvel felkészült az új lesiklásra. A bátyja szaladt a szán mögött, miközben tolta, majd amikor a kecses vas- és faszerkezet kellően felgyorsult, felült mögé, és akkor kezdetét vette a szárnyalás, a sebes száguldás. Az utca házainak sora szürke csíkká mosódott össze mellettük. A hópelyhek rengetegén átcsaptak, felkavarták a talajon és a levegőben. A hó örvénylett, a pelyhek annyira megszédültek, mint ő és a bátyja a leírhatatlan izgalomtól.

Aztán vége. A szán megfeneklett, de nem számított, kezdték elölről, és addig folytatták, míg rájuk nem esteledett. A csizmák átáztak, talpuk, kezük a hidegtől volt merev. A forró fürdővíz csípte a bőrüket és lemosta róluk a havat. Akkor ő úgy érezte, valamitől megfosztotta a csapvíz, pedig a hókristályok is ugyanolyan vízzé olvadtak, de valamiért mégis másak voltak. Sok év telt el, mire rájött a különbségre és arra, hogyan lehet gyengéd, ami éles. A szüleik szigorúsága is élesnek tűnt, mégis puha volt, mert ilyen a szeretet.

Harminc tél hava olvadt el a felismerésig.

A mindent beterítő hó fényes kékre árnyalta a várost. A beállt gyapotcsendben a szívében ébredtek a szavak:

Nulla fokban nem fázni.

Nulla fokban gyermekszív dobog a felnőttekben is.

Nulla fokban csodák történnek.

Nulla fokban mesés és hatalmas hópelyhek táncolnak a levegőben.

Gyalog mentek a templomba a hangversenyre. Szűz havat tapostak. A bátyja, ő és a férje. Bűvös hármas. A gyerekekre a nagyszülők vigyáztak. Életútjaik közös bokrát kötöttek abban a két órában. Hóból, mint amiből az a kis angyal volt, aki minden évben meglátogatta a nagy szánkózást követően őt. A hóangyal vigasztalta, amikor rájött, hogy az édesapja a Mikulás. Az egyik pillanatban még az ablakon át látta fát vágni, aztán az előszobára nyíló ajtó vastag és recés üvegén keresztül sejlett fel az apja báránybundába csomagolt alakja. Okos feje összerakta, hogy a kettő egy és ugyanaz: Apus a télapó!

Az angyalt más nem látta rajta kívül. Neki teremtődött téli sejtelemből és vágyakozó álmokból, meg örömből és tűzből. Igen, tűzből. A hóangyal mindig naplemente után érkezett, azt mondta, olyankor tovább tart a hidegből szőtt ruhája, és mert ekkor könnyű benne mozogni. Hajnalra elnehezül és megkeményedik. Kivéve szentestén. Olyankor hívta hóangyaltársait, és kézen fogva fújták tele a föld légterét örömmel, fénnyel és áhítattal, amitől a ruhájuk pihévé szelídült reggelig, ahogy az emberek szíve a karácsonyfák közelében.

Naplemente után harsantak fel az első dallamok a templombelsőben. Az akusztikus térben összevesztek a falakról visszacsapódó hangok, és aztán sem kerültek a helyükre, de éppen ez a tökéletlen hangzás nyitotta ki a varázskaput.

Annyi év után a hóangyal a fejük fölé repült. Szárnyai csapkodásával a kupola alá szorult levegőt feltöltötte izgalommal, és csupa olyan érzelemmel, amitől az emberek is szárnyakat észlelnek a hátukon.

Ekkor megértette:

Csak a hó képes a szívekben lángolni.

A hókristály az egyetlen olyan forma, amikor tűz lobog a vízben.

Mert nulla fokban szeretetkristályok hullanak a földre.

Nulla fokban a földre hullik a szenvedély.

Nulla fokban óriás hópelyhek tisztítják meg a világot a szeretetlenségtől.