6. nap

A hó

Fáradt, elgémberedett tagjaira meleg dunnaként simul.

A hajnali fényár megcsillan sima felszínén. Ezüstösen ragyog, visszatükrözve a napsugarakat, óvva a lepel alatt megnyugvó életet.

Az előző napból bontakozott ki, miután a legutolsó, még kapaszkodó falevél is megrebbent. Ekkor indult el ő is. Alig hunyta le a szemét az ég, és emelkedtek magasba a csillagok, szállingózni kezdett, puha, könnyű piheként vált ki a fodrok közül, lebegett, társakra lelt, összekapaszkodott és mire elérte oltalomra váró helyét és megpihenhetett, már együvé tartozott. Mind, megannyi szikrázó pont, szállingózó pihe lágy takaró lett, fákon dér, elsárgult leveleken zúzmara, fűszálakon csillogó tű, vizek felszínén illékony kristály, hártyákon törékeny jégvirág. A tél káprázata, égből aláhulló varázslata, védelmező burok.

Amin megcsillan a hajnali napsugár, csiklandozza, incselkedik vele, megbolygatja, ködfátyollal simogatja, táncra kéri, meleg csókokkal illeti.

Egy ideig még ellenáll és fehér lepelként védelmezi maga alá temetett emlékeit, de aztán elgyengül. Olvadozni kezd. Zsugorodik, illan, életre kel, a magasba száll, repül, amerre a tavasz hírnökei csalogatják, amerre a rügyek pattogó dallamai húzzák, visszavonul.

Figyel.

Lassan bontakozik ki a kép. Ködbe veszett gondolatok mögött megbújt emlékek sarjadnak. Már nem fáradt. Már nincs szüksége őrá. Az oltalmazott elgémberedett tagjai duzzadó erőre kapnak, bimbók nyílnak, színek fakadnak, a napsugarakkal keringőznek, vidáman törnek az ég felé.

Most ő pihen. Ő, a láthatatlanná vált könnyű lepel, emlékek őrzője, az élet védelmezője, ünnepek varázsa, téli mókák szőnyege, hóangyalok ágya, a tél dunnája. Nyoma sincs. Képeslapok, téli fotók, meghitt pillanatok emlékévé lett a hó.

https://www.treehugger.com/