A háromszárnyú angyal
3. nap
A háromszárnyú angyal
Egész éjjel hullott a hó. Amikor Zsófi reggel széthúzta a függönyöket, úgy érezte, nem egy kis osztrák falu szállodájában ébredt fel, hanem kislánykori mesekönyve Holle anyós illusztrációi között. Az ablaka előtti, piros bogyós bokor ágain cinegék ugráltak, a háztetőkön vastag hósipka ült, a távoli hegycsúcsok fölött vakítóan kéklett az ég, őrajta pedig egyszerre kellemes, várakozásteli hangulat lett úrrá. Otthon ki nem állhatta a már október végén felaggatott utcai fényeket, a kirakatokban masírozó rénszarvasokat, a mindenhonnan a fülébe ordító Mikulás-dalokat, most mégis azon kapta magát, hogy zuhanyozás közben teli torokból énekli: All I want for Christmas is YOUUUU! Ha valaki megkérdezte volna tőle, vajon kit takar a you, ki az a te, akire vágyik, zavarba jön, olyan régóta élt már egyedül. De szerencsére senki nem kérdezte meg.
Ahogy belépett az étterembe és megütötte az orrát a frissen sült mézeskalács fűszeres illata, teleszaladt a szeme könnyel. A mézeskalács-sütés kettejük kihagyhatatlan decemberi szertartása volt a nagyival. Formáztak mindenfélét, szívet, holdat, gombát, csillagot, ő azonban az angyalt szerette a legjobban, még akkor is, ha a bonyolult, szárnyas kis figura sokkal sérülékenyebbnek bizonyult az egyszerűbb formáknál. Ügyetlen kislányujjai alatt gyakran leszakadt az angyal szárnya, levált a feje, össze kellett gyúrni, hozzáadni a még kinyújtásra váró tésztához, és újra próbálkozni. Egyszer meg sütés közben repedt meg az angyal, a tepsiben fekve pont úgy nézett ki, mintha az egyik oldalon hirtelen két szárnya nőtt volna. Láttára a kis Zsófinak lefelé görbült a szája, a nagyi viszont csak nevetett:
– Ne búsulj, Zsófikám! Nézd csak, ez egy háromszárnyú angyal! Ilyen nincsen több, a tiéd az egyetlen!
És a kislány szája nyomban fülig szalad. A nagymamája mindig meg tudta vigasztalni.
Amióta az eszét tudta, a nagyi főzte az egész családnak a szenteste feltálalt vacsorát is: borlevest és aszalt szilvával töltött pulykamellet. Az idei lesz az első karácsony nélküle, Zsófi ezért döntött úgy, hogy inkább elutazik az ünnepekre. A szülei nem tartóztatták, tudták, milyen szoros kapcsolat fűzte a nagymamájához. Útitársnak Éva barátnőjét választotta, mióta másfél éve szakított a barátjával, nem volt komolyan vehető férfi az életében. Nem mintha Pétert komolyan lehetett volna venni, ezért is vettek búcsút egymástól. Éva azonban még nem tudott elszabadulni a munkahelyéről, Zsófi csak szombat reggelre várta, ezért egyedül indult el a sípályák felé.
Mire odaért, a felvonónál már jócskán összegyűltek a síelni vágyók, kétszer körbe kellett sétálnia az öltözőben, amíg talált egy szabad szekrényt. Letelepedett a padra, maga mellé tette a mobilját, nehogy véletlenül ráüljön és összetörje az üvegét, mint egyszer már megtörtént, és gondosan igazgatni kezdte a csatokat a bakancsán. A szomszédos szekrény előtt néhány fiatalember nevetgélt, hogy min, azt nem tudta megfejteni. A cégnél zökkenőmentesen elboldogult a német ügyfelekkel, de ezek az osztrák srácok valami olyan dialektust beszéltek, amiből egy szót sem értett. Egyikük, aki pont mellé huppant le a padra, piros-kék sídzsekijéhez arasznyi rénszarvas-agancsokkal díszített tulipiros sapkát viselt. Meg lehetett fázva, mert időről időre kiadósan beletrombitált lepedőnyi vászon zsebkendőjébe, az orra már egészen kivörösödött. Az agancsos sapkával a fején szakasztott úgy nézett ki, mint Rudolf, a piros orrú rénszarvas. A pasik nem normálisak, állapította meg magában Zsófi, felnőtt fejjel is képesek úgy viselkedni, mintha még mindig óvodások lennének és jelmezbálba készülnének! Megrázta a fejét, aztán felmarkolta a telefonját, vállára vette a léceit és beállt a felvonóhoz kanyargó sorba.
Egyedül ült a kétszemélyes székben, és miközben felfelé himbálózott, egyre jobb kedve támadt. Élvezte a behavazott fenyők látványát, a napfényt az arcán, nagyvárosi szmoghoz szokott tüdejébe mélyen beszívta a friss, tiszta levegőt. „Száguldjunk, mint a szélvész!” – jutott eszébe, kislányként mit kiabált mindig szánkózás közben a nagyanyjának. Egyszer teljes sebességgel belehajtottak a hóval teli árokba, felborultak, és annyira nevettek, hogy percekig nem tudtak feltápászkodni, nagymama kutyája, a fekete-fehér foltos Dorisz vadul csaholva ugrándozott körülöttük. Már nemcsak a nagyi nincs életben, Dorisz, a vizslalány is az örök vadászmezőkön kergeti a csonttollú madarakat, ahogyan tette életében minden télen. Zsófi lerángatta a kesztyűjét és kifújta az orrát. Hát, gondolta, akkor most egyedül fogok száguldani, mint a szélvész.
A többedik körnél tartott már, éppen a fenti állomáson kászálódott ki a liftből, amikor megszólal a mobilja. Félrehúzódott és rápillantott a kijelzőre: osztrák számról hívták. Biztosan a hotelből, gondolta, de vajon mit akarnak?
– Teleki Zsófia, tessék! –szólt bele óvatosan, mire határozott, németül beszélő férfihang ripakodott rá.
– Nem bánom, akárki vagy, de amin most beszélsz, az az én telefonom! Azonnal gyere a szalmazsákhoz, és add vissza!
Zsófi elkapta a fülétől a mobilt, és szemügyre vette. Első ránézésre pontosan ugyanolyannak tűnt, mint a sajátja, ugyanaz a modell, de ahogy megfordította, hát igen, az ő unikornismintás tokja helyett ezt egyszerű, átlátszó védőtok borította. Hoppá!
– Itt vagyok! – szólt bele újra. – Igen, látom, hogy ez tényleg nem az enyém!
– Akkor, ha látod, gyere a szalmazsákhoz, ott várlak! – utasította az ismeretlen hívó.
– Hová menjek? – értetlenkedett a lány. – Milyen szalmazsákhoz?
– Semmilyen szalmazsákhoz, hanem a felvonó végállomásához, lent a völgyben! Azt hívják úgy, hogy Strohsack! Még sosem olvastad el?
Zsófi ezúttal tényleg úgy száguldott lefelé, mint a szélvész. Elegáns ívben kanyarodott be az öltöző épülete elé, ahol valóban ott állt nagy betűkkel kiírva a név: STROHSACK, azaz magyarul szalmazsák. A tábla alatt pedig, ajaj, ott toporgott a rénszarvassapkás fickó. Egy ideje ácsoroghatott már a hidegben, mert az orra a korábbinál is vörösebb színben pompázott, és dühösen mordult rá Zsófira:
– Máskor jobban nézd meg, kislány, kinek a telefonját viszed magaddal! – azzal a kezébe nyomta az unikornisos mobilt, zsebre vágta a sajátját, sarkon fordult és szó nélkül faképnél hagyta.
Hogy lehet valaki ilyen undok! A lány a legszívesebben fejbe hajította volna egy hógolyóval, de mire kezében a meggyúrt hólabdával felegyenesedett, az agancsos sapka a gazdájával együtt már eltűnt a felvonónál nyüzsgő tömegben.
Délután Zsófi a szálloda ilyenkor kávézóként szolgáló éttermében üldögélt a bécsi melange-zsa meg az almás rétese mellett, amikor az ajtóban ismerős piros-kék sídzseki bukkant fel. Ne már, hogy ez is itt lakik! – mérgelődött, de a srác, ahogy meglátta, sarkon fordult és sebesen távozott. A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán nekilátott feltölteni az Instagramra az uzsonnájáról készült fotókat. Elmélyülten böködte a mobilját, csak akkor kapta fel a fejét, amikor kinyílt az étterem ajtaja, majd hangos puffanás hallatszott: a bejáratnál ott guggolt a szarvassapkás, előtte a padlón piros kis csomag hevert.
A fiú felkapta a földről a véletlenül leejtett csomagot, majd felnézett és a tekintete összeakadt Zsófiéval. Elmosolyodott, felállt és odasétálva a lány asztalához, feléje tolt a karácsonyi papírba tekert, piros szalaggal átkötött csomagot.
– Ne haragudj, hogy olyan undokul viselkedtem! – mentegetőzött közben, és Zsófi kénytelen volt megállapítani, hogy így, piros orr meg szarvasagancsok nélkül egészen jól néz ki. A fiú leült, és nagy kék szemét Zsófira szegezve folytatta:
– Az bosszantott fel, hogy elveszítettem egy ostoba fogadást, és a haverok arra köteleztek, hogy egész nap ezt az iszonyat sapkát hordjam. Úgy éreztem magam, mint Rudolf, a rénszarvas, és elhiheted, nem volt jó érzés! De most szeretnék bocsánatot kérni. Ezt neked hoztam. Nem olyan, mintha a nagymamám sütötte volna, de azért remélem, ízleni fog.
Zsófi egyszerre ügyetlenné váló ujjakkal bogozta ki a díszszalagot, és csomagolta ki az ajándékot. A papírban egy zacskónyi mézeskalács rejtőzött, mindenféle formájú, harang, csillag, hold, mackó, és igen, angyal is. Kihúzott egy angyalt: a kis figura megsérülhetett, amikor a fiú leejtette a zacskót, mert az egyik szárnya megrepedt. Pontosan úgy nézett ki, mint gyerekkorában az ő saját, háromszárnyú karácsonyi angyala.