Dani sosem szerette a karácsonyt. Az a sok csillogás, a karácsonyi zene, a tolongás az üzletekben, mind-mind az agyára ment. Felesleges felhajtás volt a nagy semmiért, mert hiszen mi célt szolgál, ha egy csomó ember teleaggatja a házát mindenféle giccses dekorációval meg villogó égősorokkal? Csak a villanyszámlájuk lesz több ezáltal, meg versengenek, melyiküké szebb, a végén pedig jól összevesznek irigységükben. Aztán ott vannak az ajándékok: sok felesleges holmi, amit azért vesznek, mert ajándékozni kell. Nem, Daninak erre semmi szüksége nem volt, és még az sem nagyon változtatta meg a hozzáállását, hogy összekötötte az életét a szerelmével, aki viszont imádta az ünnepet.

Amikor új házba költöztek, Adél próbálta meggyőzni, milyen szép ebben az időszakban minden kidíszített ingatlan, akár egy csinos kis ékszerdoboz, és első évben mindenféle színes és fehér füzért, ablakdíszt, gömböt, kopogtatót, szalagot összevásárolt – feleslegesen. Dani ugyanis nem mutatott hajlandóságot arra, hogy bármelyikhez is hozzányúljon, Adél pedig egyrészt nem mert létrára mászni a tériszonya miatt, másrészt azt gondolta, a fényfüzérek felrakása egyáltalán nem egy nő feladata. Próbálta rábeszélni a férjét, hogy csak az ő kedvéért csinálja meg, de Danit nem érdekelte a karácsony.

Egy délután, amikor Adél a fodrásznál volt, a férfi a szomszédba indult, hogy megkérdezze Petit, este összeülnek-e meccset nézni. Szokásos program volt, hol itt, hol ott szurkoltak a kedvenc csapatuknak. Ám mielőtt az ajtóhoz ért volna, hangok ütötték meg a fülét; nyitva volt az ablak, a két beszélgető nő pedig nem vette észre, hogy Dani ott van. A férfi felismerte a szomszédasszonya hangját, a másik azonban idegenül csengett neki; talán a barátnője vagy valamelyik rokona lehetett.

– A férfiak mind azt hiszik, hogy a tiszta ruha csak úgy berepül a szekrénybe, a mosogató meg magától ürül ki. Persze vannak kivételek, szerencsére ma már egyre több. De akkor is! Az én férjem például soha nem volt hajlandó a házimunkára.

– Te szegény! Nekem Peti legalább segít. De most nézd meg, itt vannak a szomszédok. Adéllal néha beszélgetünk, és meséli, hogy az ő férje se csinál sok mindent. Nem is tudom, mi lenne, ha még gyerekeik is lennének.

Dani szíve hevesebben kezdett dobogni; most valami olyasmit hallott meg, amit nem lett volna szabad.

– Pedig rettentő kimerítő tud lenni, amikor egész nap főzöl meg takarítasz – panaszolta az idegen hang.

– Nekem nem kell mondanod, tudom. Petire viszont számíthatok. Most is éppen a karácsonyi dekorációt keresgéli, azt mondta, ideje feltenni. Mondanom sem kell neki.

– Helló, haver! – Dani ijedten összerezzent, amikor Peti ráköszönt.

– Öhm… Szia! Én csak… éppen hozzád jöttem az este miatt.

Megbeszélték a részleteket, de Dani esze nem is igazán ott járt, hanem valahol egészen máshol. Furdalta a lelkiismeret, mert ahogy jobban belegondolt, be kellett vallania magának, hogy ő  sem volt különb azoktól a férfiaktól, akikről odabent beszélgettek. A két nőnek mennyire igaza volt! Mit meg nem tesznek ők azért, hogy széppé varázsolják az otthont, rendet tartsanak, ételt helyezzenek eléjük, amikor egy fárasztó nap után asztalhoz ülnek!

Miután Dani hazament, az első dolga az volt, hogy előkeresse az előző évben vásárolt karácsonyi fényfüzéreket. Nehezen találta meg, már nem nagyon emlékezett, hova is rakta el őket, de végül meglettek. Ott voltak kibontatlanul, érintetlenül a dobozban. De most eljött az idejük. Dani széthajtogatta a füzéreket, majd körbejárta a házat, melyiket hova helyezze. Létrát hozott, aztán nagy nehézségek árán mindegyiket felrakta.

A sok színes és fehér fénypötty éppen felvillant az egyre szürkülő délutánban, amikor Adél hazaért. Hitetlenkedve szállt ki az autóból.

– Ez meg micsoda? – csodálkozott.

Dani ott állt a ház mellett, és egy kis ideig a művére nézett, majd a feleségére emelte tekintetét.

– Tetszik? – mosolygott.

– Igen, de mégis honnan jutott ez eszedbe?

– Arra gondoltam, ha már egyszer annyira szereted a karácsonyt, miért ne tehetném meg, hogy feldíszítem a házat? Annyi minden van a hétköznapokban, amit észre sem veszünk, mert természetesnek érezzük, holott nem kell, hogy az legyen! Ez most csak egyfajta ajándék tőlem neked. Mindenért.

Adél a férjéhez bújt.

– Köszönöm – rebegte meghatottan.