Még nem akkor

-Ágikám, ha még egyszer egy ilyen mézzel leöntött, mazsolás habcsókos könyvet adsz nekem, küldök egy goromba képeslapot karácsonyra Soroksár Külsőről és magázni foglak.

-Nem tetszett, Éva néni?

-Szerinted?!

-Azt gondoltam, talán a mostani helyzetében… – próbálkozott Ági.

-Kicsim. Azért, mert elmondtam neked valamit, bizalmasan, nem kell visszaélni vele. Bármi is van most, én ugyanolyan maradok.

-Értem, Éva néni – bólintott Ági.

-Még szép. A legokosabb és legcsinosabb könyvtáros vagy, Ágikám.

-Ó, köszönöm!

-Igaz, nem ismerek másikat.

-Ez most…

-Szarkazmus, Ágikám – mosolygott Éva néni egy olyan szemüveggel, amit anno a Neoton együttes egyik hölgytagja viselt a koncerteken.

Schmidt Ágnes, a könyvtárosok gyöngye, lehunyta a szemét és sóhajtott egy nagyot. Éva néni egy tündéri pofa, őszinte és nem kímél senkit sem, nem igen gondolkodik azon, hogy mit mond és ki előtt, van amikor nehéz vele. Ági imádta Éva nénit, mert olyan…olyan…Éva néni volt. Amilyen ő nem lesz soha. Talán mert nem mer olyan lenni. És mert ő Schmidt Ágnes akart lenni, mindig.

-Jó a frizurája Éva néni.

-Meglehet tévedek, ám te Schmidt vagy és nem Juhász, tehát ne terelj, szívem. Levágattam. Hosszú volt és utálok fésülködni.

-Azt hittem…

-Ámen – fejezte be Éva néni.

Ági mosolygott. Magas, kicsit kék hajú, még mindig elismerő pillantásokat besöprő alkatú nő volt Éva néni. Illetve NŐ. Csupa nagy betűvel. Mert az nagy különbség, ahogy Éva néni mondta:

-Minden nő lehet nő. De NŐ nagybetűkkel csak az, aki hisz önmagában, nem adja fel önmagát, szereti a kemény kézzelfogható dolgokat és nem eszik körömpörköltet társaságban.

Nem tudta Éva néni hány éves. Tavaly karácsonykor csak annyi derült ki, hogy aznap van a születésnapja, nem ünnepli. A karácsonyt sem. Hogy hányadik karácsony, az titok maradt. Mert van pár dolog, amivel a nő és nő közti barátság egy életre lenéző gyilkos pillantássá változik. Ha valamelyikük megjegyzést tesz a másik hajára vagy ruhájára. Esetleg a súlyára. Vagy megkérdezi hány éves.

Ági úgy hatvan évesre saccolta Éva nénit. Kora ellenére mindig élénk színű hajjal járt, döbbenetes szemüveggel, időnként egészen valószínűtlen körmökkel. Mindig jól nézett ki, mindig volt egy kis kacérság az öltözködésében. Éva néni az a nő volt, akit vagy imád valaki vagy utál. Nincs átmenet. Ági imádta.

-Lenne itt egy könyv, Éva néni.

-Megnyugodtam, hogy nem egy vodkát kínálsz nekem.

-Sosem tenném!

-Kár – sóhajtotta Éva néni és Ági nevetett.

-Egy pasi írta. Az a címe: A Jóember.

-Szívem. Töröld már meg a szemüveged. Én állok itt. Egy pasi könyvet ajánlasz nekem? Nekem?!

-Éva néni ez nagyon klassz, nem úgy pasi könyv. Egy új szerző. Van benne krimi, meg humor, kaland meg minden.

-Minden. Egy pasi írónál. Most nevessek vagy később? Mi a neve?

-Székely Nagy György.

-Ilyen nevekre szállodaláncot építenek, olyan hosszú. Miért nem egyszerűbb? Mondjuk: Gyuri.

-Éva néni elolvasná egy olyan szerző könyvét, hogy Gyuri? -mosolygott Ági.

-Én? ÉN!? Egy olyan pasi könyvét, aki még a nevét se tudja leírni? Ez A Jóember, olyan én vagyok a tökös bökős, félkézzel eszem a Túró Rudit, mert macsó vagyok, könyv?

-Higgyen nekem Éva néni.

Éva néni áthajolt a pulton és egy hatalmas puszit nyomott Ági arcára.

-Mindig hiszek neked, szívem. Bár ez az utolsó…

-Ez más Éva néni. Akkor felveszem a listára – ült a számítógéphez Ági.

-Listára? Kivégzés lesz?

-Várólista van. Összesen kettő könyvünk van és sokan akarják elolvasni. Most viszik el az egyiket.

Éva néni szeme felcsillant.

-Ki viszi? Mutasd meg, Ágikám!

-Ugye, Éva néni nem akarja megverni vagy hasonló.

-Milyen jól ismersz – kacagott Éva néni – odaadja magától. Elintézem pár szóval. Merre van?

-Az a vörös hajú hölgy -mutatott egy elmélyülten olvasó farmert és papucsot viselő nőre Ági.

-Itt lakik? – kérdezte Éva néni.

-Dehogy. Miből tetszik gondolni?

-Talán a papucsa. Meg a fakanál a kezében.

Áginak akkor tűnt fel, hogy a nő egyik kezében egy könyv volt, a másikban egy fakanál, és tényleg papucsban volt.

-Kata csak beugrott A Jóemberért. Aztán meglátta a Tapodi Brigi új könyvét.

-Akkor van ízlése. Na most csipázzál, picinyem, Éva anyó akcióba lép – kacsintott Éva néni és odament a fakanalas hölgyhöz.

Kata, átlagos nő volt. Kicsit messzebb a harminctól, mint szerette volna. Szép ápolt körmökkel, smink nélkül, nagy barna szemekkel, kiváncsi ajkakkal, gömbölyű vállakkal, gömbölyű mellekkel, egy kissé gömbölyű hassal, amit a kelleténél lejjebb viselt farmer kihangsúlyozott. Gömbölyű combok és kecses lábak. Aztán a papucs. Minden körme más színre festve.

-Kata!

-Mindjárt – intett a fakanállal a nő és Éva néni látta pörkölt készül otthon.

Állt és nézte a nőt. Ahogy itta a szavakat, ahogy benne volt a történetben, nem kintről mozizott.

-Na. Ez klassz volt – mosolygott és Éva néni felé fordult – Azta!

-Azta Kata? Érdekes neved van, picinyem.

-Én mintha ismerném magát – hunyorgott Kata.

-Igen. Én vagyok a szomszéd. A másik ház. Bíborka utca 4. Te meg a 2. Amúgy mondd meg a pasidnak találjon ki már valami más szöveget -sóhajtotta Éva néni.

-Hogy mit? – suttogta Kata.

-“ÓÓÓ édesem, éééédeseeem!” Aztán gondolom placcs. Unalmas.

Kata félve nézett körül a könyvtárban, ahol halálos csend volt és egy tucat ember várta a folytatást, Ági a pult mögött egy nagy sóhajjal lehajtotta a fejét.

-Csak tud valami mást is? És te miért is vagy olyan halk? Nem ér célba a léc vagy mi? – vonta meg a vállát Éva néni.

Kata vérvörös volt és látta, a hallgatóság egyre közelebb jön.

-Kedves Labancné ezt talán…

-Ki az a Labancné? – hökkent meg Éva néni.

-A névtáblán…

-Ja, azt elfelejtettem kicserélni. Bojtár Éva.

-Mikor tetszett elfelejteni? – pislogott Kata.

-Úgy tizenöt éve. Mindegy. Picim kell a könyv, A Jóember – tért a tárgyra Éva néni.

-A mi?

Éva néni sóhajtott. Ez a baj a mostani nemzedékkel. Instaboldogság, tiktak, meg minden, fantázia egy szál sem.

-Picinyem. Ez egy könyvtár. Te, egy könyvet viszel haza. DE! Odaadod nekem.

-Miért?

-Mert ma még nem vacsoráztam. És szerintem te sem fogsz – mutatott a fakanálra Éva néni.

Kata pislogott kettőt, majd a fakanálra nézett és elsápadt.

-Aztadurva – suttogta és kirohant.

Éva néni diadalmasan mutatta Áginak A Jóember című könyvet. Na ja! Ha egyszer ő valamit akar, azt megszerzi. Mindig nyer. Majdnem mindig.

Aztán elővette a mobilját, telefonált. Mert ilyet is lehet egy mobillal.

Kicsit még nem akkor

-Utálom! Tökciki!

-Én is. A mosdatlan pasikat főleg. Meg amelyik vetít.

-Éva! Te nem szereted a mozigépészeket?

-Ők se szeretnek, hidd el.

Kata nevetett. Mert Éva néni mindig ezt hozta ki belőle. Ő most éppen a saját haját utálta.

-Hogy néz ki Éva, most komolyan!

-Én elaludnék mellette vagy alatta, de te választottad.

-Nem jó a színe? -kérdezte Kata.

Éva néni megállt a fűnyíróval. Itt valami nincs rendben.

-Picinyem. Te most miről beszélsz? – kérdezte Katát Éva néni.

-A hajamról. És te?

-Én a pasidról. A dögunalom teteje.

-Nem is ismered – hökkent meg Kata.

-Tudod, aki két percig próbálkozik becsukni a kocsi ajtaját távirányítóval és nem érti meg, hogy ha nyitva van a hátsó ajtó, ahonnan a kardvirágot vette elő, amit te utálsz, de nem mondod meg neki, ő még is csippantgat, mint egy meglepett leányka az első látványától, az a pasi dögunalom – szögezte le Éva néni.

-Olyan…olyan…

-Olyan ott van. Egy jobb pasi kellene neked. Aztán némi párnacsapkodás és a végén egy nagy…

-Éva!

-Sóhaj. Na ahogy látom, a sóhaj megvan: Ez sem volt jó.

Kata megint vörösödött. Éva néni őszintesége néha bántó volt, utánagondolva mégis igaz. Mert Bernát egy tök rendes srác. Csak igazából egy anya kell neki, nem egy nő.

-Mikor találok egy rendes pasit, Éva?

Éva néni lejjebb eresztette a tisztatévedésbőlgyártották típusú szemüvegét és áthatóan nézett Katára. Ezt most komolyan kérdezte? RENDES pasi? Ne már! Hol él ez a nő? Nincs rendes pasi, csak amikor azt mondod valamelyikre: rendes. Na de a rendes pasi-unalmas pasi. Ezért aztán a nők mindig egy vad, rossz fiút szeretnének, aki rendes. Éva néni mindig nevetett ezen, aztán rájött, ő is ilyet szeretett volna. Rájött semmi értelme keresni, mert egyrészt a tökéletes unalmas, másrészt ilyen pasi nincs. Esetleg könyvekben. Néha.

-Olvassál sokat, mondjuk Jane Austen-t. Ott lesz pár.

-Nekem tudod nem arra kell, hogy…érted.

-Értem. Beteszed a vitrinbe és néha letörlöd. Azért kell, mert jól mutat. Karácsonykor kiteszed a fa alá. Ne szórakozzál már Kata!

Kata megszeppent. Mert ő csak akkor volt Kata, ha Éva néni mérges volt rá. Varga Kata meg akkor, ha nem akarta valami távoli helyre küldeni.

-Egy pasi arra kell. Aztán még sok mindenre. És ha CSAK az egyikben jó, akkor megette a fene az egészet.

-Néha kell egy kis kompromisszum, Éva – mondta halkan Kata.

-Lényegtelen. Ez a fűnyíró fantasztikus. Teljesen hangtalan- csóválta a fejét Éva néni.

-Mert nincs bekapcsolva – nyomta meg a gombot Kata.

A fűnyíró zümmögve beindult. Vidáman kaszálta le a veteményest, majd egy merész fordulattal neki esett Éva néni féltett rózsáinak. Mire megállították, alig maradt valami.

-Bocsánat, de én csak… – motyogta a fürtjei alól Kata.

Ekkor egy füstjelző vijjogó hangja árasztotta el az utcát.

-Ez az ebéd lett volna, picinyem?

-Mákos tészta és a tésztát… – hebegte Kata.

-Vizet tettél alája?

-Vizet? Ja, hogy vizet – lepődött meg Kata és rohanni kezdett a ház felé.

-Varga Kata!

-Igen?

-Ott én lakom – mutatott a házra Éva néni.

Kata félresöpört néhány tincset és végre a jó irányba futott.

-Na ezért nem kell neki fogyókúra – bólogatott Éva néni, majd elnézve a kertben történt pusztítást megveregette a fűnyírót.

-T-34-es lesz a neved.

Picit még nem akkor

-Utálom! Tökciki!

-Ez valami családi örökség nálatok. Anyád is ezt használja. Van belőle a szekrényben? – kérdezte Éva néni.

-A nevem utálom!

-Varga. Nem rossz. Tudod…

-Fruzsina. Azt utálom!

-Kiegyensúlyozott, kötelességtudó, felelősségteljes személy. Fontos neki az otthon és a család. Jól kijön emberekkel. Ha az nem az anyja – emelte fel az ujját Éva néni.

-Ez mind én vagyok?

-Bizony. Ugye amikor anyád beugrott a könyvtárba és a pörkölt magányában kezdett szénné égni…

-Akkor telefonáltál és én megmentettem a vacsorát.

-Igen. Fagyasztott krumplit sütöttél hozzá.

-Az volt otthon – vonta meg a vállát Fruzsina.

Fruzsina Kata tíz éves lánya volt. Előbb ismerte meg Éva nénit, mint az anyja. Akkor, amikor anno hazahozta az iskolából, mert Kata elfelejtette. Csak ült a homokozó szélén és várta az anyját. Aztán nem jött. Már csak ő volt ott és Erika néni mondta, nem érik el az anyját. Pár perc múlva szóltak neki mehet, itt a nagymamája. Fruzsina meglepődött, hogy Sopronból hogyan is került elő a nagymamája, aki mellesleg nem bírja se őt, se anyát. Az ajtóban Éva néni állt, akiről akkor még nem tudta, hogy Éva néni.

-Jaj Fruzsikám, elkéstem! Hiába az öregség – nézett Erika nénire, aki kicsit szétfolyva, a mobiljába kapaszkodva bólogatott.

-Igen, igen egy koron túl nem könnyű, jól mondja a néni.

Éva néni arcán rángott egy izom és pár szó felötlött benne, amit szívesen megosztott volna Erika nénivel, ám most fontosabb volt, hogy Fruzsit hazavigye.

-Köszönöm, köszönöm. Gyere Fruzsi, biztosan sok dolga van a tanító néninek…

-Tanár!

-Ó bocsánat. Az unokái biztosan jobban tudják, köszönj szépen Fruzsi!

Éva néni látta a vörösödő Erika nénit és elégedettséget érzett. A piros kis autóban Fruzsi megkérdezte:

-Te a szomszéd vagy, aki csúnyán beszél, ezért mi nem beszélünk veled?

-Nagyjából.

-Hogy tudtál akkor a nagymamám lenni?

-Kislány. Ha nagyon akarsz valamit, megteszed. Én láttam, hogy ott vagy egyedül. Anyád megint elfelejtett érted jönni…

-Nem is igaz! Anya néha szétszórt, de soha…

-Tavaly karácsony.

Csend volt. Fruzsinának eszébe jutott, hogy a világ legszebb karácsonyfája alatt sírt a Vörösmarty téren, mert anya beugrott egy könyvesboltba, aztán tovább ment egy másik boltba, viszont megkínálta bejglivel a rendőröket, akik hazavitték a lányát, elérve ezzel, hogy a rendőrök a norma életben többet nem mentek arra.

-Véletlen volt – suttogta morcosan a lány.

-Na ez is véletlen. Kösz, hogy nem buktattál le.

-Te miért vagy olyan pornó?

Éva néni kicsit cikkcakkozott az úton megtudva mivel is foglalkozott a jó édes anyja, pár sofőr szerint.

-Mi az, hogy pornó szerinted?

-Hogy te mindig olyan dolgokról beszélsz. Meg pasik járnak hozzád, nem azért, hogy mosogassanak.

-Ezt anyád mondta?

Fruzsi bólogatott. Aztán hátra nyúlt és az ülésen heverő szatyorból kivett egy szép szál kolbászt. Élvezettel beleharapott. Éva néni mondani akart valamit, de Fruzsi megelőzte.

-Azt mondtad, ha akarsz valamit megteszed- vonta meg a vállát a kislány.

-Igazad van Varga Fruzsina- nevetett Éva néni.

Ez már régen történt. Anya akkor nem tudta meg a dolgot, ez így is maradt, amíg a könyvtári esemény meg nem történt. Papucsban és fakanállal. A pörkölt megmenekült és egy fura szomszédság még furább barátságba csapott át. A Bíborka utca lakói úgy kezelték a dolgot, hogy a két “lökött tyúk” egymásra talált, amiből Éva néni a tyúkot kikérte magának. Csak a kislányt sajnálták és Kamocsainé, a 8-as szám alól ki is hívta a gyámügyet, melynek az előadója sírva menekült egy fél óra múlva és később is remegni kezdett a keze a Bíborka utca hallatán. Mikor karácsonyra Éva néni, Kata és Fruzsi képeslapot küldött neki, senki sem értette miért kap nevetőgörcsöt a fa alatt.

Kata időnként észrevette, hogy Fruzsi otthon van, pedig nem is hozta el a tenisz edzésről, vagy hogy a kertben a levelek össze vannak gereblyézve, pedig még ásója sincs. Éva néni olyan pót nagymama lett, Fruzsi néha nála írta a leckéjét és Kata egyszer meglepetten látta, hogy Éva néni a fülénél fogva cibálja a lányát az udvaron és szedeti össze vele a szétszórt teniszlabdákat:

-Ha én szerválok veled kislány, az nem fonák lesz, tenyeres!

Fruzsi most ott ült Éva néninél, évilimit ivott, ami olyan limonádé, amit csak Éva néni tud készíteni, cukrosan, nem vagány vagy milyen módra és van hozzá szívószál, meg Éva néni. Igaz, az évilimi elnevezést nem használhatta mert akkor Éva néni megfojtja egy törcsivel elszorítva a torkicáját, ahogy mondta.

-Eufrozina. Az egy jó név, Fruzsi helyett. Szerinted Éva?

-Az. Sírfeliraton.

-Ariadna – sóhajtott Fruzsi.

-Vagy Grande. Még mindig azt a csöpögős akármit hallgatod?

-Tíz éves vagyok. Nem csöpögős. A Martal Hédi is ezt hallgatja. Fent van a fészen – pörgette az oldalakat a mobilján.

-Kislány. Megegyeztünk, hogy nálam ezt a tepsit nem használod. Ha nem akarsz velem beszélgetni, akkor menj haza. Kapcsold be a fűtést, szerintem anyád három pulóverben vacog és nem érti, miért van hideg.

-Ő a legjobb könyvelő és most homofóbban van- legyintett Fruzsi.

Éva néni kicsit kinézett az éppen aktuális, mindenkórboncnokilyethord típusú szemüvege felett.

-Pulóverben van. És nincs rajta zokni – mutatott Fruzsi lábára Éva néni, ahol az ANYA feliratú zokni redőzött.

-Ja. Tényleg.

-Home office-ban van. Esetleg.

-Lehet. Nem mindegy? A Béna Barna azt mondta, ez is jól áll neked csillagom. Eltudod képzelni? Anya mint Csillag? – vonta meg a vállát Fruzsi.

-Mármint fenyőfán?

-Hát ez az! Te milyen zenét szeretsz Éva? – váltott témát Fruzsina.

-Hogy mi? A jó zenét.

-Ariana…

-Kislány. Ne sértegessük egymást, jó?

-Jó – morogta durcásan Fruzsi – akkor mit hallgassak?

-Olyat, amit más nem.

-Jaj ne már. Mozart durmol bankkártya és fúga!

-Bach, d-moll és toccata, ami nem egy olasz kaja -legyintett Éva néni, mert valami nem stimmelt ott bent és nem akart vitatkozni- viszont az Omega, az isteni kis Kóborral. Az igen.

Fruzsi csudaszép szemével pislogott Éva nénire.

-Ez valami múlt századi dolog?  – próbálkozott Fruzsi.

-Nagyjából. Majd nézz utána. Gyöngyhajú lány. Tízezer lépés. Nem tudom a neved.

-Varga Fruzsina. Tökciki, hogy elfelejtetted!

Éva néni nem szólt semmit, az a belső érzés egyre rosszabb lett. Talán elmúlik. Minden elmúlik egyszer. Még az isteni kis Kóbor is, szegény.

-Hallgass valami igazi zenét, amit játszanak és nem úgy kevernek össze, mint manapság a tejnek nevezett vegyi anyagot. Zene. Nem gépi bisum-bisum. És legyen kislány valami hobbid. Amit szeretsz csinálni.

-Teniszezem – csóválta picit a fejét Fruzsi, mert nem értette Éva néni hogyan is jutott el az omikrontól, vagy mitől a hobbiig.

-Amit szeretsz csinálni.

-Fessek vagy faragjak követ? Tíz éves vagyok.

Éva néni már látta maga előtt az absztrakt mintákkal kifestett házat esetleg a művészire faragott kubista stílusjegyeket magán viselő faragást a ház falán. Más kellene. Körülnézett a lakásban, szeme megállt a könyvespolcon, ahol számos képeslap volt felragasztva. Ő küldte saját magának a világ számos helyéről, Párizs, London, Barcelona, Sümeg. Egy idő után mániává vált Éva néninél, hogy mindenkinek képeslapokat küldött onnan, ahol járt, lehetőleg a legrondábbakat és a hátszövegek annyira egyedire sikerültek, hogy senki nem tette ki nyilvános helyre, mert a közszemérem sértés az pénzbüntetéssel jár.

-Képeslap, kislány.

-Tökciki.

-Jó. Akkor tökciki képeslap. Minden alkalomra. Te tervezed, te…csinálod.

-Jól vagy Éva?

-Soha jobban, kislány – nyögte Éva néni.

Mert akkor éppen harcban állt valamivel, amit sejtett és nem akart tudni. Váratlanul jött, nem számított rá. A doktor, Komáromi Ákos szerint voltak előjelek, ám Éva néni nem figyelt rá. Nem érdekelte, ahogy mondta, ő egyetlen osztályra hajlandó befeküdni egy kórházban: a proszektúrára. Komáromi doktor azonban kitartó volt és elérte, hogy Bojtár Éva egy kivizsgálásra a kórházban játszon a nővérek idegeivel. Mert a doktor tetszett Éva néninek. Nem kicsit. Hasonlított valakire, aki az egyetlen volt.

Az eredményt a doktor halkan mondta el, Éva néni hangosan kacagott és csak annyit kérdezett mikor. Aztán kapott pirulákat, meg tanácsokat, amit ő tanácsolt a nővérnek, azt a hölgy sértésnek vette és Komáromi doctor csak nagy nehezen tudta rábeszélni, hogy ne mondjon fel. Éva néni tudta mi vár rá. Ahogy megjegyezte: az élet meg a hetes busz mindig tovább megy. Akár nélküle is. Ettől még úgy élt, ahogy szeretett és mindenféle terápiára azt mondta, ha nincs félig átsütve és zöldbors mártással tálalva, meleg tányéron, akkor felejtős. Néha azonban váratlanul jöttek rohamok. Ilyenkor igyekezett egyedül lenni, a “haverral”, ahogy hívta. Most azonban itt a kislány.  Fruzsi halálra rémül, ha ő most összeseik, pedig nagyon jó lett volna a padlón összegömbölyödni és várni, hogy elmúljon. Nem örökre, csak most, mert az örökre olyan szó, amit csak egyszer használ az ember. Nem tehette. Az izzadtság csendesen folyt róla.

-Éva. Ez most szakállazmus volt?

Éva néni felnevetett. Ezt honnan vette ez a tündér?

-Nem, nem szarkazmus. Ez most az, hogy idehozod a telefonom és felhívsz valakit nekem.

-A múltkori tonhalas pizza megártott. Csak úgy mondom. Mert hallottam. A falon keresztül – emelte fel az ujját Fruzsi.

-Most…most más kell, kislány. Köszönöm. Dr. Komáromi Ákos. Megvan.

Fruzsi kikereste és nézte a telefonszám felett Szent Teréz kórház. Megijedt. Szaggatottan kezdett lélegezni.

-Kórház? Ugye nem halsz meg Éva? Ugye nem? – suttogta rémülten.

-Benne van a naptáramban?

-Senki sem nézheti meg a naptáradat, tudod, ugye?

-Nagyon helyes. Szóval benne van? Nincs. Akkor nem halok meg. De most a doki kell. Tényleg miért nem vagy te Varga Doki, a Fruzsi helyett? – próbált viccelni Éva néni, ám a fájdalom erősebb volt.

-Éva. Jó a Fruzsi, csak legyél jobban. Esküszöm – simogatta a nő vizes hátát a kislány.

-Megállapodtunk. És akkor más zene. És képeslap. Tökciki képeslap. Karácsonyra is! Halló? Ákos? Van egy kis probléma. Látni szeretném. Mert…

Éva néni elájult.

Már majdnem akkor

-Ez…ez nagyon szép.

-Anya szerint orvos kellene nekem – mondta Fruzsi, aki nem kicsi változáson ment át.

Fekete pólót viselt, fekete nadrágot, fekete cipőt. A haját hosszúra hagyta és néha kifestette feketére a szemét, amiért is vagy hatvan anyai pofon lett beígérve, de ez meg is maradt ezen a szinten. A bisum-bisum zene helyett megtalálta a Depeche Mode együttest és a rajongók öltözködése nagyon megtetszett Fruzsinak, mert teljesen más volt, mint a mostani trend. És Fruzsi szeretett kilógni a sorból, bármilyen irányba, kivéve felfelé, mert ahogy Éva néni mondta, ezzel az alacsonysággal nyugodtan lehetne akár alacsonyan kuporgó kínai is, SÁM LEE néven. Fruzsi mérgesen elment, majd később visszajött egy valódi fából készült virtigli sámlival, mondván akkor Éva beszélgessen vele. Berencsák bácsi a mai napig nem érti hová tűnt a sámli, amit előkészített újrafestésre, amiben a kis Fruzsi segített neki, a drága lélek még kereste is mindenhol és megígérte karácsonyra vesz egy másikat a spórolt pénzéből. Csupa szív az a leányka!

-Ez a képeslap…tökciki.

-Ugye? – vigyorgott Fruzsi.

A képeslap fekete kartonra készült és egy nagy torta volt a közepén fekete gyertyákkal, mellette egy majd akkora üveg Finlandia vodka állt kissé csálén, mert a művész így tartotta igazán jónak és az újságban, ahonnan kivágta, így volt. Aztán egy csokor fekete virág következett, ami egy fátyolos, gyászoló nő előtt terpeszkedett. Érzéki kompozíció volt, ami sok mindent váltott ki az emberben, a dobdel! az első helyen állt. És a nagy kérdés: vajon ki fulladt bele vodkamámorban a tortába, akit gyászolni kell?

-Mégis talán ez a hatalmas torta, az az üveg vodka, a fekete háttér és az a gyászoló nő…

-Az az Asztalos tanárnő, mert kettest adott matekból.

-Gondolom egy dolgozatra. Amit nem írtál meg rendesen – nézett egy hófehér akciósansemkellsenkinek szemüvegen keresztül Éva néni.

-Éva. Én tanultam. Csak nem értem. A Béna Barna azt mondta, segít. Meg szívesen. Te tudod mi az a pedálfi? Na szerintem – hajolt közelebb Fruzsi – a Béna Barna olyan.

-Kislány. Tökciki mennyire hülye vagy.

-Ez most nem szakállazmus. Ez most sértés.

-Pontosan. Hátha észhez térsz. A Bernát, az nem pedálfi, ami amúgy is pedofil lenne. Őt anyukád érdekli.

Fruzsina kihúzta magát és jelentőségteljesen nézett Éva nénire.

-Nekem is lesz. Anya megígérte. És tudd meg, karácsonyra kértem a Jézuskától. Villanylevélben, ahogy a Müller Peti mondta – fordult el durcásan Fruzsi és direkt szörcsögve szívta az évilimit.

Éva néni nagyot sóhajtott. Egy tizenegy éves kislány fejében ekkora zűrzavar! Mert Kata jó anya, kicsit szétszórt, mint Kovács bácsi hamvai a Bíborka utca 12-ből, amikor a temetésen a kissé bizonytalan járású temetőszolga belelépett özvegy Krancsák Viktorné kiásott sírjába és úgy dobta el Kovács bácsi urnáját, mint jó politikus a választási ígéreteit. Viszont Varga Kata a világ legjobb könyvelője, mert ott precíz, mindent tud, semmit sem felejt el. Az életét megéli, néha eszébe jut, hogy van egy lánya, aki nagyon okos és nagyon lány, ám foglalkozni kell vele. Éva néni vágyakozva nézett az új könyvre, amit a Schmidt Ági eldugott neki a könyvtárban. A hosszú nevű pasi írta, A VESZETT ÜGY, Ági egy nap alatt olvasta el és szerinte remek. Na persze! Ma akarta elkezdeni, de most ez fontosabb.

-Kislány. Kezdjük az elején. A villanylevél gondolom az email. Írtál a Jézuskának. Aha. És mit kértél, amit anyád megígért?

-Cickókat – vágta rá büszkén Fruzsi.

-Mármint valódit?

-Van más milyen is? Hű! Megnézem, hogy az Amazonon…- kapkodott a mobilja után Fruzsi.

-Kislány! Soha! Érted? Soha nem teszel ilyet. Az a legszebb, ami a tiéd. Lesz. És majd…megnő. Nem kell siettetni.

-A Ferenczi Krisztának már van. Azt mondta a születésnapjára kapta. Hitelre- durcáskodott Fruzsi.

Éva néni közelebb hajolt. Mert ekkora marhaság már érdekelte.

-Fruzsina. Minden butaságot nem kell elhinni. Még tizenegy évesen sem.

-Már elmúltam tizenegy. És miért…

-Amúgy ezt a tökciki képeslapot miért is kaptam?

Fruzsi kicsit meglepődött. Hogy jön ez ide?!

-A születésnapodra. Most van. Láttam a naptáradban.

Éva néni arca megkeményedett. Volt pár tiltott dolog a házban, amihez még Fruzsi sem nyúlhatott. Mint a naptár, az íróasztalon. Amin írógép volt. Igazi! Szalagos meg minden. Mint egy múzeumban.

-Mit mondtam a naptáramra? – sziszegte.

-Hogy aki hozzányúl, az a saját lábán nem megy ki innen. Jó, akkor majd vigyél ki. Muszáj volt – vonta meg a vállát Fruzsi.

-Muszáj? Mert?

-Na. Mert nem tudom mikor van szülinapod, de csináltam hozzá egy übertökciki képeslapot.

-És ezért megnézted.

-Igen. Egy igazi kereszt volt a dátumnál, tizenegy múltam, tudom, az jelölés. Na ugye?

Éva néni nézte a kislányt, levette a szemüvegét és megtörölte a szemét. Aztán a képeslapra pillantott, kicsit világossá vált a torta, talán még az a vodkás üveg is, a gyászoló nő, aki az Asztalos tanárnő, még kicsit homályos. Mert mi köze van a születésnaphoz?

-Az Asztalos tanárnő a képeslapon kislány…

-Ja az azért van, mert számítsál rá, születésnapod van, ő matek tanár. Jó mi? – vigyorgott Fruzsi.

Éva néni döbbentett bólintott, soha eszébe nem jutott volna, hogy ehhez egy matek tanár kell. Főleg egy képeslapon.

-És mit gyászol?

-Az elmúlt éveidet, Éva. Jó sok van, nem? – tárta szét a karját Fruzsi.

-Az nem az én születésnapom- suttogta Éva néni.

-Aha. Tök jók. Ha nem a te születésnapod, akkor kié? És a te születésnapod mikor van? És lesz buli? És ropni fogjuk? Béna Barna ugye nem jön, mert…

-Kislány. Állj. Karácsonykor van a születésnapom.

-Juj, de jó! A Jézuska hozott? – lelkesedett Fruzsi.

-Anyám szült, bár ha lett volna akkoriban Amazon, inkább onnan rendelt volna, ahogy hallottam tőle- mosolygott kicsit Éva néni.

-Nem volt Amazon? – képedt el a kislány.

-És mégis élünk. Nem lesz buli. Nem ünneplek semmit és nem fogunk ropni. Bernáttal sem.

-Aha – piszkálta a szívószálat Fruzsi – akkor az, akié az a születésnap a naptárban, az nem ünnepel veled?

-Nem. Nem igazán.

-Meghalt? – nézett kíváncsian Fruzsi.

Éva néni arca megrezzent, szeme tele lett könnyel és most nem a valós fájdalomtól, hanem az emlékek örök fájdalmától. Közelebb húzta Fruzsit, aki egy cuppancsot adott, ahogy ők hívták a puszit.

-Tudod, kislány, akit szeretsz, az sosem hal meg. Ott lesz veled, a szívedben. Mindig. Gondolsz rá. Néha eszedbe jut, néha csak egy szóból vagy egy helyről, egy szaloncukorról. Mindig hiányzik. Ám amíg szereted, addig veled van, Mindig. Tudod, ő már nem itt él, hanem egy másik világban, ahol szükség van rá. Vár téged, szeretne találkozni veled, de csak minél később. Hiszen veled van. Mindig. Az ember szíve mindig elég nagy ahhoz, hogy akiket szeret, azok ott legyenek.

-Húúú. Tök izgi. És meg tudod látogatni?

-Egyszer majd én is odaköltözöm.

-És megadod a címed? – pislogott nagy szemekkel a lány.

-Persze. Aztán küldjél tökciki képeslapot. Sokat. És Fruzsi!

-Igen Éva?

-Ez titok. A kettőnké – nézett a kislányra komolyan Éva néni.

-Megtartom. Aha! Szóval azért titok, mert hamarosan odaköltözöl?

-Igen. De ez is titok – mutatta Éva néni, ahogy cipzárral bezárja a száját, lakatot tesz rá és eldobja a kulcsát, Fruzsi utánozta.

Éva néni magához ölelte a kislányt. Mennyire okos!

-Senkinek. Világos?

–Persze – legyintett Fruzsi és babrálta a mobilját.

-Igen? – simogatta meg Fruzsi karját Éva néni- Ki vele. Mi az?

-Nem mondtam semmit – bámulta a kezét Fruzsi.

-Akkor mi az a semmi?

A kislány befészkelte magát a fotel karfájára. Mint mindig ha Évának valami nagy titkot akart elárulni. Mint mikor “véletlenül” kitörölte anya telefonjából az összes férfi nevét, mert nem akart apukát. Vagy mint mikor elárulta: utálja a teniszt és ha már sport, akkor sakk, mert ott rendes teremben van az ember, meg széken ül és felboríthatja a sakktáblát, mert az tökciki. Vagy amikor megmondta, hogy levágja a haját egy hullásgéppel, amivel minden hajat el lehet tüntetni, de nem találta meg a gugliban milyen a hullásgép, ám Éva néni akkor elvitte Lajoshoz, egy kedves szőke bácsihoz, aki aztán remek frizurát kanyarított a kislánynak és azóta is mindent a kívánsága szerint vág, bár a kislány szép barna hajának feketére festésére ő is nemet mondott.

-Tudod vannak a fiúk. Bénák. Meg izzad a kezük, meg néha nem mosakodnak, tudod. Direkt csúnyán beszélnek és hülyék, mert fiúk. Tudod.

-Igen – koncentrált Éva néni, mert ez nagy dolog, főleg egy tizenegy éves kislánynál.

-És vannak olyan igazi fiúk, akik nem úgy hülyék csak muszájból, mert fiúk. És tetszenek mondjuk nekem is, olyan szerelmesen. Érted?

-Értem.

-Biztos?

-Biztos. Én a te korodban feleségül akartam menni a Mekihez – sóhajtotta Éva néni.

-Jól vagy? A McDonaldshoz? A Nyugatinál?

Éva néni nevetett. Nagyon régen nevetett már így. Könnyen, tiszta szívvel ölelve ezt a kis csodát, ezt a lánykát, amilyet ő is szeretett volna, ám akitől megkaphatta volna, az elment, hirtelen abba a másik világba és neki nem maradt senki az életében. Mert neki ő volt az egyetlen, akiből sosincs másik.

-Az Omega együttes énekese. Kóbor János a neve. Az isteni kis Kóbor. Csak Meki volt a beceneve. És ki az a srác? Megmutatod?

-Nem fogsz kinevetni, vagy megjegyzést tenni meg ilyenek- kérte Fruzsi.

-Úttörő becsszó.

-Az olyan, mint a Meki? Valami becenév?

-Majdnem. Na mutasd.

Fruzsi egy bamba arcú, fekete hajú srácot mutatott, aki éppen egy biciklivel készült elesni. Nem kifejezetten jóképű és nem kifejezetten értelmes kinézetű srác volt. Kicsit hasonlított Béna Barnára, aki ugye Bernát eredetileg.

-Szerinted ez ciki?

-Nem. Ez teljesen normális egy tizenegy éves lánynál.

-Már elmúltam tizenegy. Anyának nem mondtam – suttogta Fruzsi.

-Mi a fiú neve?

-Farkas Zoltán. Faroknak hívjuk. Mármint a Kertes Edit. Mert egy időben együtt lógott vele.

-És most veled lóg?

-Még nem. Illetve majdnem, csak az Edit még megvan. De elintézem, mert a Farok kell nekem.

Éva néni egy kis vodkát töltött magának, mert ez azért így, erős volt.

-Kislány. Egy fiút nem lehet Faroknak hívni. Félreérthető.

-Tényleg? Miért? – lepődött meg Fruzsi.

Éva néni még egyet kortyolt.

-Húha! Finlandiázol. Ajaj – mutatott az üvegre Fruzsi, mert Éva néni néha töltött pár ujjnyit a nevezetes Finlandia üvegből, ami még a képeslapon is helyet kapott, mert lényeges dolog Éva néni életében és utána mindig mosolygott, bár olyan szavakat használt, amitől például anya vörös lett.

-Az jelent mást is, ami később fontos lesz az életedben- ködösített Éva néni.

-Mint a magánnyugdíj biztosító?

-Pontosan – sóhajtott nagyot Éva néni, mert tudta Fruzsi néha teljesen beleszeret szavakba, amiket az anyja használ könyvelés közben, sokáig a költség százalék ráta volt a kedvence.

-Anyádnak még ne szóljál– itta ki a maradékot Éva néni.

-Tudtam, hogy te megérted – ölelte át a kislány Éva nénit.

Aki örült annak, hogy sok mindenről sikerült elterelni Fruzsi figyelmét. Sok olyasmiről, amire nem akart emlékezni, amiről nem akart mesélni. Inkább a tökciki képeslap. És Farkas Zoltán, aki a Farok. Még.

-Akkor velünk leszel karácsonykor. Hozok képeslapot. És beírtam a naptáradba. Szasz! – robogott ki Fruzsi.

Hát Éva ez mégsem sikerült – mondta magának.

Még egy pici és akkor

-Hagyomány, Éva.

-Miért is?

-Mert már másodszor hozok karácsonyi képeslapot és meghívást, gyere át hozzánk, Szentendre lesz – magyarázta Fruzsi egy hatalmas téli sapka alól, amitől nem látott semmit.

Éva néni maga felé fordította a kislányt, sóhajtva igazította meg Fruzsi anyukájának különleges eseményeken viselt blézerét, látta Kata méregdrága tűsarkú cipőjének levert orrát és fogta a cipőben billegő lányka kezét.

-Más nem volt, amit felvehettél volna kislány?

-Telefon. De nem csörgött.

Éva néni nevetett. Nem lehet ezt a Fruzsit nem szeretni. Megint nőtt egy kicsit, lassan utoléri az anyját, aki a múltkor megkérdezte Éva nénit, ki az a kislány a ház udvarán, akinek biztos vesegörcse van, attól rángatódzik ennyire, mert nem ismerte fel a saját éppen Depeche Mode-ra táncoló lányát, igaz másét sem.

Fruzsi feljebb tolta a hatalmas téli sapkát, amin egy jobb sorsra érdemes állat farka lógott le és amit ő vett a karácsonyi vásáron hirtelen felindulásból, megígérve a nevetéstől vonagló eladónak, becsszó kifizeti, igaz azt nem mondta, mikor.

-Fruzsi. Anyád minden szétdobált ruháját felvetted?

-Nem. Csak amit találtam.

-Jó. Hol a képeslap?

-Tessék. Übertökciki lett.  Tetszik? – nézte érdeklődve Éva néni arcát a kislány.

Nehéz pillanat az, amikor valakinek meg kellene mondani, hogy a tehetség az egy olyan dolog, ami vagy van vagy nincs és az illetőnek még a kereső algoritmusa sincs meg hozzá. A képeslapon egy szép havas táj volt, a ragadási együttható jelezte, olvadt cukorból, előtte egy elsőre vizslának tűnő kutya állt, mint rénszarvas, szarvakkal és egy igazi pici csengővel, amit gondosan odaragasztottak talán több ragasztóval, mint kellett volna, mert így több más dolog is volt a kutya szerű rénszarvas nyakánál, amiből Kata autójának a parkoló cédulája volt a legértékesebb, mert ebből rögtön kiderült, két napja hol is hagyta. Aztán a kutya rénszarvas mögött egy szán szerűség volt fogpiszkálóból és egy törött szempillaspirálból megalkotva, arrébb egy télapó, aki megdöbbentően hasonlított Farkas Zoltánra, még a bicikli kormánya is ott volt, amihez egy írás csatlakozott: ez nincs itt, felirattal. Éva néni már meg sem lepődött, hogy sapka helyett egy tuba képe virított a Mikulás-Farkas Zoltán fején és a szájánál a buborékban ez volt olvasható:

Boldog karácsonyt,Éva!

A képeslap szélén két zselés szaloncukor fityegett, igaz, az egyik üres volt, mert Éva néni messze lakik. Legalább hat lépés, Fruzsinak mondjuk nyolc.

-Ez…ez…igazán figyelemreméltó. Odateszem a többi közé.

-Te sosem teszed ki a képeslapjaimat, Éva. Ez tökciki – nézett mérgesen Fruzsi.

-Elteszem őket, hogy más ne akarja elvinni vagy ellopni, mert annyira tetszik neki – magyarázta Éva néni, és megigazította, ahogy ő mondta, égett fenyőfa színű szemüvegét, amiről sokan még azt sem hitték el, hogy szemüveg.

-Te most pendíted a valósegget – mutatott Fruzsi vádlóan.

-Nos, inkább ferdítettem és a való-ságot, ugye. Nem a múltkor itt volt a doki… – kezdte Éva néni, aztán úgy gondolta egy kezdő művészt nem sokkol azzal, hogy a doki lába megroggyant a kép láttán és utána félénken megkérdezte, reméli a képeslap alkotója megfelelő kezelést kap a zártosztályon.

-A döglött Kormorán – nevetett a kislány.

Éva néni nyitott szájjal állt és most komolyan elvesztette azt a fonalat, amit eddig görcsösen szorongatott a kezében.

-Egy picit bővebben kislány…

-Évilimi?

Éva néni már mondott volna valami olyat, ami talán egy gyermek lány fejlődését kevésbé segíti elő, ehelyett levette Fruzsi sapkáját, belökte a fotelba és ment elkészíteni az Éva féle limonádét, a kislánynak cukorral, magának a Finlandia feliratú üveg tartalmával. Hogy bélelt legyen, mert akkor nem lötyög ki.

Fruzsi elégedetten csettintett az első szívások után.

-Ott tartottunk, hogy döglött kormorán. Mi az, kislány?

-Jaj Éva! Hát a doki. A Kormorán doki, aki bejön neked, anya mondta.

-Majd beszélek én anyáddal – morogta Éva néni és egy derekasat kortyolt a poharából.

-Olyan furcsa szaga van a limidnek.

-Te meg furcsán beszélsz, amíg ki nem doblak! Mi az hogy döglött?

-Hát ha egy fiú olyan klassz. Mint a Farkas Zoli – sóhajtott ábrándosan Fruzsi, ahogy csak tizenegy éves lányok tudnak sóhajtani, mikor szerelmesek és mindig szerelmesek.

-Az dögös – szögezte le Éva néni, mert a limi bélése határozottá tette.

-Jaj, ne ! Fúj! Láttam egy dögöt a múltkor. Ronda volt.

-Semmilyen állat sem szép, ha megdöglött.

-Az a Marosi bácsi volt, a sulimindenes. Az Asztalos tanárnő mondta, hogy az egy dög. És ronda. Igaza volt – bólogatott Fruzsi.

Éva néni lehajtotta az utolsó kortyot is. Ez a lány! Mintha kopogtak volna.

-Éva! Éva! Engedj be! – hallatszott tompán.

Az ablaknál Kata állt egy köntösben és kopogott. A mínuszokkal együtt. Éva néni kinyitotta az ablakot.

-Szia Éva! Jé a Fruzsi! Nahát neked is van olyan blézered… Ez az enyém! – kiáltotta Kata és elkezdett bemászni az ablakon.

Éva néni és Fruzsi érdeklődve figyelték a kísérletet. Néha lebiggyesztett szájjal egymásra nézve csóválták a fejüket, néha elismerően bólogattak egy szépen sikerült mozdulatra. Kata már majdnem bent volt, mikor megakadt a lába és úgy lógott, mint egy száradásra kitett paplan huzat. A köntös lecsúszott és látszott Kata bugyija BOLDOG KARÁCSONYT felirattal.

-Én vettem anyának! – mondta büszkén Fruzsi.

-Fantasztikus. Segítsünk neki?

-Jaj ne már Éva! Anya mindig azt mondja, mindenki harcolja ki magának az igazságot. Tessék, anya, most te jössz.

Halk nyögés volt a válasz és egy eleve reménytelen mozdulat. Éva néni odalépett és besegítette a nőt, becsukva utána az ablakot.

-Most miért? Elrontottad a játékot – durcáskodott Fruzsi.

-Az neked játék, hogy megfagyok az ablakban? Az anyád vagyok. Ki csinál bundás kekszet neked reggel, mi? – hangoskodott Kata.

-Remélem más – bólogatott Frizsi.

-Bundás kekszet? – hüledezett Éva néni.

-Éppen nem volt otthon kenyér – mondta zavartan Kata.

-És kalács esetleg?

-Kalács? Az mi? – érdeklődött Fruzsi Éva néninél az ismeretlen szó hallatán.

-Van olyan hely, ahol van olyan. Na- húzta össze magán a köntöst Kata és megragadta a Finlandia feliratú üveget, öntött magának egy szép adagot, majd pár csepp limonádét.

-Picinyem ezt nem fordítva kellene?

-Nem Éva, ez Fülig Jimmy tea.

-Limonádé.

-Ja. Ja. Szóval ahogy Fülig Jimmy mondta: a rumba kérek egy kis teát. Ez viszont vodka és limonláda, tudom – intett anya.

-Nem vagytok ti rokonok? – mutatott kettőjükre Éva néni.

-Ez a szakállazmus – vidult fel Fruzsi.

-Az. Picinyem. Kata. Úgy tudom, hogy van kulcsod a házamhoz, mert én adtam. Miért nem az ajtón át jöttél?

-Az úgy volt Éva, nem fogod elhinni, de komolyan, mert…

-Elhagyta – szúrta közbe Fruzsi.

-Mikor?

-Mikor megkapta. Hazaértünk és nem találta. Azt mondta a kocsiban maradt.

-Kocsiban?! Hat lépésre laktok! Nem is kocsival… jó. Mit akartok!?  – szólt mérgesen Éva néni.

-Én még egy kis… – mutatott volna az üvegre Kata, ám Éva néni már eltette.

-Mit akartok?! – dörögte Éva néni.

Anya és lánya egymásra nézett. Éva mérges. Na de miért?

-Hoztuk a hagyományos képeslapot és meghívunk karácsony estére.

-Szentendrére – tette hozzá Fruzsi.

-Van egy sejtésem, hogy az Szenteste lesz. Nem megyek. Mehettek – intett Éva néni.

-Na de miért? Születésnapod is lesz. Hányadik is? – kérdezte Kata.

-Varga asszonyság, most ugorj ki az ablakon – tanácsolta Éva néni.

-Most komolyan. Miért?

-Aki olyanokat mond a tíz éves…

-Tizenegy éves Éva, tizenegy éves – fogta a fejét Fruzsi.

-Tizenegy éves lányának, hogy a dögös Komáromi doki bejön nekem, az…

-De hát bejön!

-Nem jön be! – kiabálta Éva néni és vörösödött.

-Akkor hogyan adja a szurit neked Éva? Ablakon keresztül? – tárta szét ártatlanul a kezét Fruzsi.

-Na idefigyeljetek. A Komáromi doki valóban dögös. És fiatalabb nálam. Értem?

-Mi igen, te nem nagyon – biggyesztette le a száját Kata, és egy csülkös ötösre csapta össze a kezét, a lányával.

-Kata, picinyem. Ha neked annyira tetszik a doki…

Kata riadtan kapkodta a fejét.

-Én? Nekem barátom van. Béna. Illetve Barna. A Bernát! Na.

-Aha – bólintott lassan Éva.

-Hogy mi? – pislogott Kata.

-Miből gondoltad, hogy a doki bejön nekem?

-Egy hete Éva ott álltál az ajtóban. Egy kissé nyitva volt a köntösöd és azt kiabáltad PÁ DOKI, REMEK VOLT!- mondta Kata.

-Az nem is köntös volt, hanem egy selyem pongyola. És nem kiabáltam – motyogta Éva néni, és Fruzsi meglepődve látta, zavarban van.

-Csak a fél utca kiszaladt megnézni, ki után kiabálnak. És azt is miben állsz az ajtóban. Amúgy csinos voltál Éva, igazi nő – mosolygott Kata.

-Tényleg? – lett teljesen vörös Éva néni.

-Éva most pont olyan vagy, mint a Halápi Kinga, mikor a Wéber Miki megmutatta neki a wc-ben  a cerkáját – nevetett Fruzsi.

A két nő összenézett. A dögös doki esete Éva nénivel, a karácsony meg minden egyéb ráér. A tökciki képeslapról nem is beszélve. Mert itt valaki nemsokára nő lesz. Nem is akármilyen.

NA ÉS AKKOR

-Tökciki, anya!

-Jómgelt.

-Anya!

-Jé a Fruzsi! Te fent vagy?- próbálkozott nézni a szeme helyén lévő résen át Kata.

-Nem. Még alszom.

-Szép álmokat – ásított Kata és tapogatott a kávésbögréje után, majd megállt és aludt tovább.

-ANYA!

Kata felrezzent és körbenézett, a konyha ismerős volt neki, csak nem tudta honnan.

-Szia Fruzsi! Az előbb is te voltál? – húzta össze a szemöldökét Kata.

-Igen. Tökciki. Azt mondtam.

-Aha. Mi a tökciki? Egy újabb képeslap? – pillantott rémülten körbe Kata.

-A pizsamád. Az tökciki.

Kata egy kisebb városnak megfelelő kávét töltött egy többek által vázának titulált bögrébe és élvezettel kortyolt belőle. Nem értette a lányának mi baja van a pizsamájával. Kicst rövid. A lábszáráig ér. Disney figurák vannak rajta. A Plútó kutya kifejezetten mulatságos. A pizsama felsőn Micimackó billeg egy mézescsuporral és Malacka megy mögötte. A karján Mickey egér és Minnie egér integet. Egy vagyon volt az Oxford Street-i Disney boltban, Londonban! Olyan aranyos.

-Nem vagy hatéves anya!

-Egy picit több.

-Úgy harminccal – segítette ki Fruzsi.

-Huszonkilenc – csapta le a bögréjét Kata, majd nézte a kilöttyent kávé hogyan folyik az evőeszközös fiókba.

-Legyen. Egy néni…

-Lányom! Még egy ilyen szó, mint néni és reggelit csinálok!

A fenyegetés hatott. Fruzsi elhallgatott, elővette a szeletelt kenyeret, a lekvárt, a tejet és megterített mindkettőjüknek. Az asztalnál, amit ritkán használtak. Evésre. Kata kissé lehiggadt.

-Bocs, hogy kiabáltam, Fruska.

-Még egy ilyen szó és megmondom Béna Barnának, hogy utálod!- intett a lekváros késsel a kislány, ezzel a lekvár javarészét az abrosznak adva.

-Nem utálom. Csak…nem utálom. És Bernát! Érted Fruzsi? Bernát! És nem béna.

Kata leült a lányával szemben, és pörgette a tabletjén a híreket. Meg a teljesen felesleges celeb dolgokat. Közben a müzlis tálba beletett egy szelet kenyeret, majd némi müzlit, lekvárt, tejet öntött rá és enni kezdte.

-Ez egyre jobb – motyogta önmaga bátorításaként.

Fruzsi a plafonra nézett, ahol a tavalyi kávéfőző-robbanás nyomai még látszottak, ám a három évvel ezelőtti paradicsom eltevési kísérlet már csak egy pici folt volt. Próbálkozott egy kis beszélgetéssel. Az anyjával. Reggel. A világbékére nagyobb esély volt. Vagy arra, hogy a Kertes Edit lemondjon Zotyóról, ahogy újabban Farkas Zoltánt hívta.

-Anya, a rádió azt mondta, az utcán jeges járdák vannak. Vigyázzni kell, ha kimész az utcára. Figyelsz rám?

-Mindig figyelek rád – olvasott éppen anya, egy darab müzlis kenyér kilógott a szájából, amit igazán érdekes mozdulatokkal végül is lenyelt, majd felkapta a fejét – amúgy mióta szereted a jeges spárgát lányom?

-És TE figyelsz rám – legyintett Fruzsi és betette a mosogatóba a tányérját, majd felemelt egy pulóvert.

-Anya nem ezt kerested tegnap?

-Vedd fel nyugodtan ha tetszik – motyogta a képernyőre meredve Kata.

Fruzsi sóhajtott. Kell ide valaki, aki kordában tartja anyát. Meg engem. Régen az ilyet apának hívták. Meglehet a villanylevélben, amit idén is elküldött a Jézuskának a leccijezuska@gmail.com címre, egy apát is kellett volna kérnie. Vagy valami hasonlót, mert az Amazonon nincs ilyen. Se.

-Mikor visszük át Évának a karácsonyi lapot? – kérdezte Fruzsi.

-Naggyon vicces vagy egy szem gyermekem – kacagott erőltetetten Kata –, amikor karácsony lesz!

-MA este van karácsony, anya.

Kata nevetése elhalkult, majd pötyögött a gépen és felnézett.

-Ezt most találtad ki, Fruzsi?

-Nem, anya. Két napja volt az iskolai ünnepség, amire te tegnap akartál elmenni.

-És zárva volt a suli. Micsoda dolog ez!

-Teljesen normális anya. Éva ott volt és megvédett.

Kata lehunyta a szemét. Mit csinálhatott ez a lány már megint? Megtépte az egyik lányt, hátha parókája van? Vagy megrúgta az egyik fiút, mert látni akarta tényleg fáj-e nekik? Vagy megjegyzést tett az egyik tanárnő fenyőfás pulóverére, hogy egy erdő sem takarja el azt, amit kellene? KÉPESLAP! Villant be.

-Kinek adtál képeslapot Fruzsi.

-A Martal Hédit húztam, ő kapta a csoki Mikulást is. Egy részét.

-A fejét leharaptad- motyogta Kata.

-Letörtem. Már tizenegy múltam, tudom, harapni nem szabad – húzta ki magát Fruzsi –, és kapott egy könyvet régi temetkezési szokásokról, mert jobb lenne ha a Martal Hédit senki sem látná. Éva segített kiválasztani.

-A képeslap, lányom – sóhajtotta Kata.

-Jaj, anya az tökciki lett. Olyan igazi karácsonyi!

-Vagyis?

-Hát tudod, szép fekete háttér, ahogy kell, aztán egy fenyő, meg csillagok, meg máglya…

-Micsoda?

-Máglya. A gyertya már uncsi. És a máglyán a Hédi,meg Ariadna Grandé képe, ahogy égtek. Meg kiabáltak, hogy boldog karácsonyt. Ja és hóesés is volt rajta, a Hédi egyik füzetéből téptem hópelyheket. Tök jó. Éva is csak bólogatott, mert szóhoz sem jutott, olyan szuper! – lelkesedett Fruzsi.

Kata nyelt egyet, majd még egyet. Szokásától eltérően mosogatni kezdett. Fruzsi nem hitt a szemének. Itt valami nem stimmel.

-Anya te summantasz – jelentette ki.

-Hogy mi? – fordult el a mosogatótól Kata.

-Éva mondta, ha valaki látványosan nem csinál semmit, ami úgy néz ki, mintha csinálna valamit és közben mellébeszél, az summant.

-Lányom évek óta ez a legjobb mondásod. Nem sok volt.

-Mivel tizenegy éves vagyok. Szóval mi folyik itt? A vízen kívül? – nyitotta ki a kamra ajtaját Fruzsi, és hozta a felmosó eszközöket, mert a mosogatóból már túlfolyt a víz, amit Kata nem vett észre.

Fruzsi próbált rájönni, mi nem stimmel az anyjával. Tény, Varga Katával a legritkábban stimmel valami és sok mindent el lehet hitetni vele. A tavalyi iskolai karácsonyi ünnepségen nem vette észre, hogy amikor Fruzsi egy hajléktalant játszott a Karácsonyi ének című darabban, akkor az ő Prada nadrág kosztümjét viselte, amit gondosan besároztak és leöntöttek pár dologgal, a hitelesség kedvéért. Azt se vette észre, hogy a lánya kicsit zavarosan beszél, ahogy a színpadon feküdt, és ivott a Finlandia feliratú üvegből, amit aztán Éva egy határozott mozdulattal vett el, egy Ezért még számolunk morgással, amire Fruzsi így felelt: egy kettő hukk! Mert az alakítás és a vodka igazi volt.

-Aha. Szóval, anya tudod, hogy ma van karácsony – mondta Fruzsi egy tálba nézve.

-Hupsz. Lebuktam. Mivel is?

-Mivel a bejgli már készen van. Szerintem tegnap óta, anya.

-Tegnap előtt. Azt hiszem. Mutasd azt a tökciki képeslapot, amit Évának készítettél.

-Ez most kicsit másabb. Rajta van a karácsony szelleme – próbálta elővezetni a képet Fruzsi.

-Aha. Mutasd.

Aztán csend következett, hosszú csend. És egy halk:

-Aztadurva!

AKKOR

-Az Éva néni itt van?

A nővér felállt a nővérpult mögül, mert nem látta ki szól hozzá. Egy hatalmas szőrmesapkát viselő lányka állt ott, egy tarisznya lógott az oldalán, amiből valami fátyol fityegett.

-Te mit keresel itt?

-Mondom, az Évát. Az Éva nénit. Otthon nincs, itt már volt, hát akkor hátha megint idejött.

A nővér körül nézett. Kinek a gyereke mászkál itt a kórház sebészetén?

-Anyukáddal jöttél?

-Igen, de nem ér rá – sóhajtott a kislány.

-Mert mit csinál?

-Spárgát csinált a jeges járdán.

-És?

-Csomós lett – bólintott a lányka.

A nővér nyelt egyet. Ez  valami hülye trükk a Beától, mert azt mondta kemény a hókiflije. A bitang életbe!

-Hogy hívnak, kislányom?

-Varga Fruzsina. Esetleg, gyere már ide!

-Hm. Neked nem lenne szabad itt mászkálnod, azt tudod? – intette a nővér.

-Azt tudom, hogy az Évát, az Éva nénit valszeg behozták. Ide. A kórházba. Mert ez egy kórház, tudod? – mondta határozottan Fruzsi.

-Igen, tudom. Itt dolgozom. Anyukádnak eltört valamije?

-Éva szerint a mécsese. Azért sírt sokat tavaly karácsonykor. A Béna Barna majdnem megfulladt a bejglitől. Mert akkor…

-Kislány. Én erre nem érek rá. Menj vissza az anyukádhoz, majd vigyáz rád – zárta le a beszélgetést a nővér.

-Aha. Nem tetszik ismerni az anyut – legyintett Fruzsi – az Éva esetleg…

-Nem adhatok egy hét éves gyereknek információt a betegekről – mondta határozottan a nővér.

Fruzsina levette a hatalmas szőrmesapkát, és összeszűkült szemekkel nézett a nővérre.

-Tizenegy éves vagyok, majdnem tizenkettő. Nem kértem infirmás akármit. Az Éva nénit kérdeztem. Bojtár Éva.

-Mondtam, hogy…

-Mondta – legyintett Fruzsi és az éppen érkező lifthez ment.

-Abba nem szállhatsz be! Hallod? Hallod?!

Fruzsi mosolygott mert karácsony van.

-Hallom – válaszolta dallamosan, és megnyomott egy gombot.

Az emeleten, ahol kiszállt nem volt akkora nyüzsgés, mint ahonnan jött. Lassan lépkedett és be-bekukkantott a kórtermekbe, hátha megtalálja Évát. Mikor visszaért a lifthez, lemondóan sóhajtott.

-Ha még egyszer odanyúl doki, akkor vagy tökön rúgom vagy elvesz feleségül!

ÉVA! Fruzsi rohant a hang után. Az ágyban Éva feküdt kicsit furcsán tartva a lábát, és előtte a teljesen zavart döglött Kormorán doki állt.

-Éva, kérem. Meg kell vizsgálnom. Előírás.

-Akkor írja át. És ne nyúlkáljon – recsegte Éva.

-A maga állapotában talán megértőbb lehetne egy orvossal – mondta a doki.

-Az én állapotomban megértőbb lehetne egy beteggel. Mondjuk vegyen feleségül.

-Kedves Éva! Most komolyan?

-A legkomolyabban – küldött egy csókot Éva néni.

-Aztadurva! – csúszott ki Fruzsi száján, és mindenki odanézett.

Éva meglepődve nézett a lányra.

-Kislány. Te mit keresel itt? – kérdezte Éva.

-Téged kereslek. Mert nem voltál otthon.

-Biztos? Csengettél?

-Éva! Kulcsom van – vonta fel a vállát Fruzsi értetlenül.

-Az, amiről anyád azt hiszi, elvesztette? – nézett rá Éva egy kórházbanezisjó szemüveg mögül.

-Lényegtelen. A képeslap. Karácsony, elesett, itt vagyok. Érted?

-Nos vannak homályos részek. Egyáltalán köszöntél a doktor úrnak?

-Ő az aki bejön neked és akinek egy szál tenderben integettél kitéve mindenedet? – nézte félrehajtott fejjel Fruzsi a doktorra, rázúdítva mindent, amit a Bíborka utcában hallott.

-Pendely, kislány és nem tettem ki semmit. Világos? – sziszegte Éva.

-Ja, persze. Kint volt – legyintett a lányka és az ámuló doktor felé fordult -, Varga Fruzsina, majdnem tizenkét éves, és a Farkas Zotyó felesége leszek, mikor megnő a cickóm, mert nem kaptam karácsonyra – nyújtotta komolyan a kezét a kislány.

-Örvendek…doktor Kormorán szóval Komáromi. Ákos.

-Van nálunk is. Mákos bejgli. Picit rosszabb, mint a diós.

-Ákos. A keresztnevem. Amúgy szeretem a bejglit – mosolygott a hullámos barna hajjal és gríbedlis mosollyal ellátott doktor.

-Mert még nem evett az anyjáéból – susogta Éva. – Fruzsi miért is vagy itt? És hogy találtál meg?

-Kiabáltál. Felismertem a hangod, idejöttem, hoztam a képeslapot. Kicsit nagyobb lett, de! – emelte fel Fruzsi az ujját- tökciki! Mert karácsony van.

-Igen. Anyád hol van?

-Betekerik a lábát valami szutyokkal. Ilyen fehér izével és nem fog vele mozogni.

-Mi van anyáddal? – kérdezte rémülten Éva.

-Mert mondtam reggelinél, jeges a járda, aztán nem figyelt, át akartunk szaladni hozzád, a nagyobb képeslappal, meglátod hihetetlenül tökciki, aztán a tűsarkú amit felvett, mert a hótapsoló csizmáját én vettem fel, pedig komolyan nagy és szaga van, aztán spárgázott a járdán, és kiabált, arra meg én nem figyeltem, mert a 3-ban, a Zenderéknél van egy új kutya, aminek a szőre úgy lebeg, mint egy függöny rojt. Nem röhejes? – nevetett Fruzsi.

Komáromi doktor Évára nézett, aki mereven figyelte Fruzsit és próbált legalább a járdáig eljutni, mert a spárgát nem tudta elképzelni még hollandi mártással sem.

-Anyukád a sebészeten van, mert eltört a lába? – kérdezte Komáromi doktor.

-Hát nem ezt mondtam? – sóhajtotta Fruzsi.

Egy pittyegő hang zavart be a képbe, ami gyorsult majd folyamatos lett. Komáromi doktor határozottan arrébb lökte Fruzsit és elővett egy injekciós tubust, abba felszívott valami és ezt megmondta a berohanó nővérnek, majd az infúzióba nyomta a fecskendőt. Aztán sorolt pár dolgot, a nővér csinálta, Fruzsi rémülten nézte az egészet, a hófehér Évát és a határozott dokit. A lemondó tekintetű nővért. Éva kinyitotta a szemét, vett egy nagy levegőt. A doki hallgatta a szívét.

-Éva. Éva! Ugye nem halsz meg! – rebegte Fruzsi.

Éva néni fáradtan nézett a kislányra.

-Ki fog itt meghalni? Láttad a naptáramban?

-Nem néztem…na jó belenéztem. Nem volt benne. De akkor most te…

-Elmentem hozzá. Akihez majd megyek. Tudod a másik világ. Az új címemet beírtam a naptár végébe. Oda jöhetnek a tökciki képeslapok. Mind.

-És visszajöttél – szipogta Fruzsi.

-Tudod, kedves Varga Fruzsina, mi itt azt mondjuk, karácsonykor nem halhat meg senki, mert az angyalok mással vannak elfoglalva. És angyalok nélkül Éva nem mehet abba a másik országba, ahol várják. Főleg hogy már itt is vannak angyalai – mosolygott a doki.

-Tényleg? Sohasem láttam őket. Még egy nyamvadt tollpihét sem!

-Azért kislány, mert én takarítok. Rendesen – emelte fel a mutatóujját Éva néni.

-Ja az jó. A Béna Barna is. Csak nem szívós az anyu ágyában. Ezért aztán mondtam anyunak dobja már és hozzon egy olyat, aki tud takarítani – magyarázta Fruzsi a doktornak.

Komáromi doktor Évára pillantott, aki pici kézmozgással jelezte, ezt most hagyni kéne. Meglátta a tarisznyából kilógó fátyol szerűséget, ami nagyon hasonlított az ő függönyére.

-Fruzsi. Mutasd azt a tökciki karácsonyi képeslapot. Nagyon szépeket tud csinálni, igazi művész – mosolygott Éva néni a doktorra.

-Atyavilág! A múltkori borzalmat, amit láttam magánál ő csinálta? – hüledezett Komáromi doktor.

-Milyen borzalom? – kérdezte sértett hangon Fruzsi.

-A doki azt mondja borzalmasan tetszett neki, azért is tettem el, nehogy elvigyen egyet – magyarázta Éva néni.

-Én csinálok a dokinak, olyan igaz tökcikit – lelkesedett Fruzsi.

-Nem, igazán nem – kezdte a doktor ám Évára nézve inkább azt mondta– igazán nem érdemlem meg, kedves Fruzsi.

-Nem gond – rántott a vállán a kislány, és elővette a karácsonyi képeslapot.

A képeslapot egy nagy kartonra alkották meg. A hópelyhek valami füzetlapok széttépett darabjai  lehettek, az egyiken látszott a Hédi név, a másikon, hogy dolgozat. Aztán egy rozmaringágakból álló fenyőerdő következett egy apró mézeskalács házikóval, amiről a kémény kóstolás miatt hiányzott. Egy fekvő Mikulás és egy előtte álló angyal is látszott, az angyal alatt: Megint tele a puttonya! feliratot lehetett olvasni.  A sarokban egy Éva nénire hasonlító szellemszerű nő állt, aki Éva néni volt egy régi fotóról, amit Fruzsi mindig el akart vinni, ám nem tehette, viszont használni használhatta, a lányka szerint. Egy szóbuborékban BOLDOG KARÁCSONYT! szavakkal, hosszú fátyla ragasztva volt és lelógott a képről. Felette egy szellem lebegett, amit egy újságból vágott ki a művész és a reklámszöveg is látszott NEM SZELLEM VAN A PALACKBAN! A kép másik végén a Farkas Zoli volt, meg egy kétszer akkora sztetoszkóp képe, egy áthúzott FAROK szó és MÁKOS VAGYOK útmutatással egyértelművé téve, ki is van a képen, képletesen és képtelenül. Az alkotás tetején csillagok voltak, amik szikráztak, Éva felismerte Kata flitteres felsőjének egy kisebb darabját, amiért a fél fizetését adta anno.

-Na? Tökciki?

-Az. Az nem kifejezés. Rövidebb lett a függönyöm? – fogta a fátyolt a kezébe Éva.

-Azt mondtad hosszú. Segítettem. Mert én ilyen vagyok – mondta a lebénult doktornak.

-Igen, ő ilyen – mosolygott Éva, és magához ölelte a lánykát.

-Fruzsi! Hogy kerülsz te ide?

Az ajtóban Kata állt egy kicsit kisebb pólóban, egy kicsit nagyobb kabátban, egy félrecsúszott ÚJPEST feliratú sapkában és egy félig szétvágott szabadidő nadrágban, két jóképű mankóval meg egy friss gipsszel a jobb lábán.

-Idejöttem. Mert Éva ugye nem volt otthon. Te meg spárgáztál egyet, aztán reccs, itt voltunk – mondta Fruzsi.

-Aztadurva! – nézett a dokira Kata.

-Húúúú! – hagyta nyitva a száját Komáromi doktor, ami neki kifejezetten előnytelen volt, a többieknek meg zavaró.

Aztán csak a gép zümmögött, Éva néni sóhajtott, Fruzsi pislogott, a képeslap nem csinált semmit. A karácsony megállt egy kicsit, Fruzsi képeslapja, Éva néni állapota, és a nővér, aki nem tudott bejönni Katától az ajtón, háttérbe szorult. A nővér beljebb nyomakodott és egy halk, nem karácsonyi megjegyzés hagyta el a szaját Fruzsi karácsonyi lapja láttán, és ebben egy szó kétszer is szerepelt, pedig egyszer is sok volt. Főleg karácsonykor.

-Varga Kata – nyújtotta kecsesen a kezét a doktor felé, ezzel elengedve a makókat.

Biztos vannak olyan nők, akik angyalként tudnak lebegni és mosolyogni ilyen hétköznapi esetben, Varga Kata csak eldőlt, mint egy krumplis zsák. Komáromi doktor elkapta és egy pillanatig úgy tartotta, mint egy romantikus könyv borítón lévő giccs legszebb pasija.

-Ó, megmentette az életemet – rebegte Kata.

-Bármikor, kedves Kata – mondta halkan Komáromi doktor.

Fruzsi undorodó arccal nézett Éva nénire, aki hasonló pillantást vetett rá.

-Komolyan hányingerem van – suttogta.

Fruzsi mérgesen nézett a nővérre:

-Itt is olyan bejglit adnak, amit anya csinált? A betegeknek is? Hát nem gyógyulni vannak itt? Tökciki!

Erre mindenki nevetni kezdett. Éva néni már látta azt, akihez hamarosan elmegy, hogy újra együtt legyenek. Mint akkor, ebben a világban, amikor csak boldogság volt és szerelem. Hihetetlen napok és bolond karácsonyok, meg a remény, egyszer egy közös boldogságnak magyarázzák, hogy a szaloncukrot nem kell rögtön megenni. Aztán nem így lett. Ő elment és vele a boldogság, meg a szerelem és a karácsonyok. Aztán jött ez a lányka, meg a nagyobb lányka anyukája és egy cseppnyi boldogság. Éva néni megtörölte a szemét, intett Neki, majd megyek, ő pedig visszamosolygott, ahogy csak ő tud és szinte hallotta:

-Megvárlak, Vicám!.

Karácsonykor még marad, megvárja az angyalokat, aztán újra együtt lesznek. Mert mindegy hol lesznek boldogok.

Éva néni nevetett a többiekkel együtt. Csak a mankó, meg a képeslap nem kacagott, a Kata lábán lévő gipszről nem is beszélve. Hiába, a viccet csak az emberek értik. Vagy ők sem. Pedig karácsony van. Tökciki!

/Szerkesztette: Ollári-Horváth Andrea/